A high school vígjátékoknak is van lelkük, és ez a lélek egyszer csak fogja magát és kebelérõl - vagy, hogy pontosítsunk, a Könnyû nõcske hõsnõjének kebelérõl - sóhaj fakad. Be jó is volt a nyolcvanas évek hasonszõrû tinigimiizéiben hõsnõsködni, mert ha nem is mindig John Hughes rendelt, a kamaszfájások híresen empatikus professzora, azért majdnem mindben akadt egy Cusack vagy egy Dempsey, akiért érdemes volt egy monológ reményében az erkély felé kacsingatni. Bezzeg mostanság, a Facebook-érában hol vannak a romantikus lelkületû bálkirályok és rebellisek! Ebbõl a mûfaji sóhajból is kitûnik, hogy a Könynyû nõcske egy pisze orrhossznyit okosabbnak akar látszani az átlagnál, míg Olive, a címszereplõ könynyû nõcske épp hogy eltitkolná szellemi elõnyeit, és azzal igyekszik gimnáziumnyi hírnévre szert tennie, amije nincs: Kalifornia közigazgatási határait feszegetõ ribancságával. Egy kis szerepjáték az egész, és több se kell a pletykamalmoknak, Olive pedig addig játssza a ribit, míg egészen el nem fajul (nem õ, a helyzet), és innen már csak a produkció színvonalához méltatlan (ásatag és öreges) eszközökkel lehet a leányzóra kent gyalázatot lemosni. A Könnyû nõcske hol pont olyan szõke, mint egy makulátlan cheerleader-csapat, hol pedig egy öntudatos kisokos, mint maga a címszereplõ - mintha maga se tudná, hova álljon, de ez a kétlakiság (vagy kétlakliság) tulajdonképpen nem áll rosszul. Ahogy az sem, hogy a szülõi munkaközösség, élén Stanley Tucci és Patricia Clarkson összeszokott kettõsével,orvul lejátssza a huszonéves tizenéveseket.
Forgalmazza az InterCom
***
