Színház - A siker kudarca - Háy János: Nehéz

  • Csáki Judit
  • 2010. november 4.

Zene

Aki ismeri Háy János írásait és Bérczes László rendezéseit, az tudja, hogy itt nem író és rendező szerencsés, ámde többnyire mégiscsak véletlenszerű találkozásáról van szó, hanem egy mikrokozmoszon végzett kölcsönös munkálkodásról: két művész dolgozik a kimondás és megmutatás lehető legintenzívebb színházi formáján.

Aki ismeri Háy János írásait és Bérczes László rendezéseit, az tudja, hogy itt nem író és rendező szerencsés, ámde többnyire mégiscsak véletlenszerű találkozásáról van szó, hanem egy mikrokozmoszon végzett kölcsönös munkálkodásról: két művész dolgozik a kimondás és megmutatás lehető legintenzívebb színházi formáján.

Ez utóbbi egyébként az úgynevezett kisrealizmus terepe: a Bárka Színház Nehéz című előadásában otthonosan igazi a kis konyha, benne a zöld típusú asztal, a kötelezően hozzá tartozó hokedli és a felhajtható tetejű pad (mi tüzelőt tartottunk benne anno), a lavór, a piros vájdling meg a kendő a mama fején. Hozzá finom és mély lélektani elemzés dukál, ennek Bérczes László súlyos mestere; van benne valami felfokozott balladisztikus érzékenység, ettől lesz nála a halk mondatok és eszközök összessége mégis hangos, lásd A Pityu bácsi fiát vagy A Gézagyereket - de nemcsak Háy János szövegei-történetei működnek így a kezén, hanem John Millington Synge-éi is, A Nyugat hőse például; ott legföljebb másképp néz ki ez a bizonyos konyha.

Bérczes rendezései mindig történetet mesélnek, és általában szomorút. Persze Háy János is így van ezzel - A gyerek című sűrű, valójában szüzsészerű regény például tőmondatokban írja le egy férfi történetét, aki a kis faluból a fővárosba jött tanulni, nagy erőfeszítéssel igyekezett megállni a helyét, miközben éppen helye, az nem lett neki soha.

Volt gimnazista, ahol a "közepesek" tuti helyét jelölték ki neki - már ott nem múlott semmi rajta, ahogy utána is csak történtek vele a sablonos forgatókönyv diktálta fordulatok: egyetem, tanársegédi kinevezés, oktatói állás, doktorátus, nősülés, két gyerek, pesti panellakás. Alkoholizmus, amit ugyancsak a sablonos forgatókönyv diktál.

Mindezt mi, színházi nézők egy monumentális monológból tudjuk meg, amely valójában dialógus, egy beszélő és egy hallgató szereplővel: a fiú, vagyis a "Gyerek" mondja, illetve inkább önti ki magából az Anyának, aki ül a konyhai padon, zöldséget pucol és hallgat. Ez a hallgatás azonban nem magába fordult elutasítás, hanem nem verbális beszéd, folyamatos metakommunikatív részvétel. A Férfi az Anyához beszél, "a mama azt nem érti, hogy...", így kezdi minden mondatgörgetegét - és a mama hol érti, hol tényleg nem érti, csak együttérez az ő gyerekével.

Az előadáshoz készült, szokásosan pompás és gazdag műsorfüzet végén van néhány paszszus a mobilitásról, mármint a társadalmiról; vagyis arról, amiről - illetve aminek kudarcáról - a darab is szól: hogy nem olyan egyszerű fölszállni a vonatra, és falusiból fővárosivá válni. Mintha lenne némi mentegetésíze az alkoholizmusnak - az egyetemi főnök brutális részvétlensége a kirúgás pillanatában nemcsak szimpátiánkat, hanem igazságérzetünket is a kirúgott felé tolja -, pedig a lényeg mégiscsak az, hogy a férfi kénytelenségből visszakerült oda, ahová soha nem akart visszamenni többé: a falujába. Meghalni. És akkor a valóságos halál már csak dramaturgiai lekerekítés, a csőd, a kudarc nyomatékosítása.

Bérczes László a majd másfél órás monológot - mely alatt felgyorsul az idő, és a szemünk előtt romlik falusi alkoholistává a városi egyetemi oktató - a kis fekete dobozban berendezett konyhába helyezi, majd a lépcsőzetes nézőteret hátratolva a doboz előtt lepörgeti a sorsfordító nap jeleneteit. A sorsfordító napon a Férfit kirúgják az egyetemről, aztán otthon kirúgja a felesége is, közte pedig a kocsmában próbál enyhíteni a bajain. Ezek a jelenetek - a színészek: Gados Béla, Ilyés Róbert, Varga Anikó és Pásztor Tibor célratörő játéka ellenére - illusztrációk maradnak a korábban elhangzottakhoz, amivel az a probléma, hogy pont ilyennek képzeltük őket.

Mert az a bizonyos nagymonológ a hallgató másikkal, az itt a lényeg. Már csak azért is, mert Mucsi Zoltán, aki a Gabi nevű férfit, a hajdan reményteli, agyonféltett és -dédelgetett "Gyereket" játssza, igazán kivételes alakítást nyújt. Nemcsak színészileg találékonyan, vagyis ezer eszközzel és ezer színnel bomlasztja le hősét ott, a kis falusi konyhában, hanem a vállalkozás, vagyis a valakivé levés iszonyatos belső terhét is odateszi elénk. Megmutatja, hogy a siker milyen távol esik a boldogságtól, és hogy milyen cudarul nehéz mind a kettő. Mucsi felhasználja persze a sok kínálkozó apróságot, a ruha elrongyolódását, a beszéd beszűkülését is a leépülés természetrajzához, de fontosabb ennél a tartásában-fizikumában is összement, kudarcot vallott ember "visszagyerekesedése". Az előadás kétségtelen csúcspontja az a kitörés, amikor a meglett és tönkrement férfi akár egy gyerek lóbálja karját és toporog sírva az anyja előtt: egy óriáscsecsemőt látunk, aki nem is akar felnőni.

És akkor Lázár Kati, az anya, aki nagyot álmodott egykor a "Gyerekről", és mindent meg annál is többet tett azért, hogy az álom valóra váljék, most szavak nélkül beszél. Magára veszi a szemrehányást, a kudarcot - és Lázárnál jobban szavak nélkül nemigen beszél senki a színpadon, mert a tekintete, a testtartása, de még a fejtartása is bőbeszédű. Két kivételes alakítás hitelesíti író és rendező makacs nekifeszülését. A tékozló fiú - mert a férfi, még kisfiúként, az ő történetét olvassa hangosan - hazatért végül.

Bárka Színház, október 31.

Neked ajánljuk