Bármily könnyen kínálja az analógiát a Buena Vista Social Club, többszörösen indokolt velük párba állítani az Orchestra Baobabot: a fenomenális kubai és szenegáli öregek egyaránt azt igazolják, hogy a fiatalsághoz hasonlóan az idõs kornak is lehet varázsa - tehetség kérdése csak. (Plusz még ott az az életrajzi apróság, hogy mindkettõjükre ugyanaz az európai producer, Nick Gold nyitotta rá a nagyvilág fülét, továbbá, hogy a Baobab az afrokubai zene történetében játszik kitüntetett szerepet.) Miként az ezer évig elélõ baobab - magyarul majomkenyérfa - szolgálja gyümölcsével, levelével, víztartálynak alkalmas törzsével az embert, az Orchestra Baobab is tökéletesre érlelt táplálékot ad testnek és léleknek. Lenyûgözõ volt közelrõl látni zenélésük természetességét, s furcsa volt közben érzékelni azt a frusztrációt, amit a koncert másfél óráján át mutattak, mert minden ösztönös muzikalitásuk és szórakoztatóipari rutinjuk ellenére sem sikerült kicsikarniuk a számukra szükséges visszajelzést a kényelmesen ülõ, legfeljebb deréktól fölfelé ringatózó közönségbõl. Oldalt, hátrább táncolt egy csapat fiatal - a zenészek tekintete végig rajtuk -, közülük néha tánclépésekkel a színpad elé lejtett pár itt élõ szenegáli srác, és önfeledt mozgásukkal viszszasugározták a lágy zene láthatatlan erõvonalait a színpadra a hálás zenészeknek. Aztán visszalépdeltek a helyükre, s a zenekar folytathatta kontaktusteremtõ küzdelmét. Az utolsó szám elõtt zsaroláshoz folyamodtak: ha most sem álltok fel, és kezdtek táncolni: vége - ha fölálltok, reggelig játszunk. Végre megtörtént, amihez máshol tán öt perc se kellett volna: életre kelt a terem, megtelt a színpad elõtti tér, s az Orchestra Baobab még adott fél órát Budapestnek. Ahonnan valószínûleg azzal a kérdéssel utaztak tovább, hogy vajon miért nem hatott a zenéjük itt is úgy, mint ahogy máshol megszokták. Foghatjuk a széksorokra, de inkább csak el kéne lazulni kissé. Legyünk feketébbek, magyarok!
Millennáris, március 21.
****