Öt zenész, három zenekar: ennél aztán már tényleg nehéz volna gazdaságosabban turnézni. A trupp éldolgozója Coady Willis volt, aki a két előzenekarnál is beült a dobcucc mögé, s ott püfölte a furcsán meg-megszakadó ütemeket a Porn nem különösebben érdekfeszítõ, zajos-krautos húsz perce alatt és a Big Businness zsíros, szõrös sludge-témáiban. Aztán odatelepedett Dale Crover mellé, és végigkalapálta a Melvins másfél órás programját is.
A balkezes Willis és a jobbkezes Crover tökéletesen szinkronizált játéka hallatlan koncentrációt igényelhet, és látványnak sem utolsó, ahogy a két ütős, mintha csak egymás tükörképeként küzdenének, ugyanazokat a mozdulatokat végzik a kifejezetten komplex ritmikájú, kiállásokban és tamjátékban gazdag számokban - különösebb értelme azonban nem volt a két dobos felállásnak, a dinamikához Willis már nemigen tudott hozzátenni, hiszen Crover egymaga hegyeket mozgathatna meg csupán a lábdobrúgásaival.
Élõben, ellentétben a sokszor szabálytalanul kevert lemezekkel, igazán nem volt nehéz kihallani a Melvins ortopéd dalaiból, hogy az idén huszonhat éves washingtoni zenekar milyen erõs szálakkal kapcsolódik a klasszikus hard rockhoz; a Black Sabbath, a Kiss és ezúttal legfőképp a Led Zeppelin hatása egészen nyilvánvaló volt. Persze a nyugati frizuratörténet egyik legfelháborítóbb darabját a fején viselõ (Balfék Bob hajzata megvan a Simpson családból? na, ez pont olyan), csúnyán elhízott, fekete zsákruhás King Buzzo hasonlíthatatlanul eredeti módon csavarja szét, mozdítja el, csúfolja ki ezeket a magvukban tradicionális témákat. A hajón az idén megjelent Nude With Boots és a két évvel korábbi (A) Senile Animal a korábbiaknál relatíve hagyományosabb dalai hangzottak el, nagyon is meggyőzően, ugyanakkor egy tompa hétfő estén dominánsabbra kevert gitárra és a néhány régiség (Boris, Honey Bucket) mellett még pár radikálisabb tételre lett volna szükség a hiánytalan kielégüléshez.
A38 hajó, szeptember 22.
****
