Kiállítás: Szenvedéstörténetek (World Press Photo kiállítás a Néprajzi Múzeumban)

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
2001/44. (11. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A World Press Photo alapvetően egy szervezet, Hollandiában alapították az ötvenes években. Másodsorban pedig egyfajta szemlézése az adott - előző - év sajtófotó-termésének, kategóriákkal, díjazottakkal és helyezésekkel, valamint a nyertes művek világ körüli utaztatásával.

A World Press Photo alapvetően egy szervezet, Hollandiában alapították az ötvenes években. Másodsorban pedig egyfajta szemlézése az adott - előző - év sajtófotó-termésének, kategóriákkal, díjazottakkal és helyezésekkel, valamint a nyertes művek világ körüli utaztatásával. Nem igazán értem, miért éppen az egykori Tőzsdepalota aulájának kissé ódon, kissé hivalkodó hangulata a legalkalmasabb ennek az aktuális világkörképnek a bemutatására, ám legyen, ne keressünk a helyválasztásban magasabb szempontokat. Mihelyt elkezdjük a szorgoskodást a tablólabirintusban, a tágabb környezet úgyis kívül kerül a szemhatáron. Egy kissé tartottam tőle, hogy a fürgén, jól felszerelve aktuális borzalmak helyszínére érkező fotóscápák arcátlan tolakodásának a lenyomatait kell majd tudomásul vennem és végigrestellkednem, de szerencsére nem ez történt. A válogatás legnagyobb erénye éppen az, hogy a világ bajait nem a maguk közvetlenségében löki az arcunkba, hanem inkább az átélhetőség lehetséges lelki mélységeit igyekszik élesre állítani.

A helyszín többnyire a harmadik világ, és persze

a konfliktus-

vagy katasztrófaövezetek

Csecsenföldtől Izraelen és Mozambikon át Afganisztánig. Egyszer-egyszer a tudomány vagy a kultúra valamelyik nyugati intézménye, például egy laboratórium, a középpontban legújabb termékével, egy neonzöld egérporonttyal (mélytengeri medúza génjét ültették egy megtermékenyített egérpetesejtbe). Ez utóbbiak ki is lógnak az összképből, mint ahogy a sport tárgyú felvételekkel (ez természetesen külön kategória) is nehéz mit kezdeni a mindennapi borzalmak nyomasztó töménysége közepette.

Mint ahogy azt is nehéz még elgondolni is, milyen módon választják ki a 121 ország 3938 fotósa által beküldött 42 321 közül a legjobbakat. Mi az ebben az összefüggésben, hogy legjobb? Ütőerő? Cseppben a tenger-jelleg? Szívszorítás? A kérdést igazából az a körülmény veti föl, hogy a válogatásban egyfajta

esztétizáló érzelmesség

tükröződik, és ez szétbonthatatlanul és kissé kuszán mosódik össze a szociálisan érzékeny együttérzés szempontjával. Itt van például ez az arcképsorozat: iraki férfiak és nők, súlyos, kemény, erőteljes beltartalmakat sejtető tekintetek. De miért kell, mit erősít a közvetlen érzelmi hatáson - a közelségen - túl ez a trükk, hogy a fókusz mindegyik esetben a szájon van, ami által az orr megnő, széthomályosodik, fizikailag érinti meg szinte a nézőt?

Vegyük tehát tudomásul, hogy a kiállításnak nincs általános rendező elve, hiszen azoknak a képei vannak itt, akik díjat kaptak. Nem az egészet kell tehát keresni, hanem a képeket vagy képsorozatokat külön-külön, egymás mellett. És akkor naggyá nőhetnek a néhány képben is összefoglalható magándrámák, mint például azé a bangladesi nőé, akit egy kikosarazott munkatársa savval arcul öntött. A támadót aztán a rendőrség kiérkezéséig jól összeverték a szemtanúk, a nő pedig másnap meghalt. Ez a savazós dolog egyébként ott az asszonyfegyelmezés bevett módja, és ez ad a személyes tragédiának szélesebb hátteret.

Egészen más természetű, a szó klasszikus értelmében képriportnak nevezhető sorozat például az, ahol az erős, gyakran hályogot és vakságot okozó magashegyi ibolyán túli sugárzás a téma, és láthatunk a nyílt utcán egy friss hulla egészséges szaruhártyáját kimetsző szakegyént, szaruhártyaműtétet és gyógyult beteget is. Hasonlóan megdöbbentő az "Égi temetés" tibeti szokása. Ez egész egyszerűen annyit tesz, hogy a holttestet a keselyűk gondjaira bízzák, és hogy teljesen el tudják fogyasztani, a szertartást vezető szerzetes a hullát előbb péppé kalapálja, aztán feltrancsírozza.

Engem az a kép fogott meg a legjobban, ahol két lecsüngő fém kézprotézis között - nekünk háttal - egy kislány ölel át egy férfit, az apját vélhetőleg, akit Sierra Leonéban, az ottani háborús szokások szerint, megcsonkítottak. És csupa hasonló,

megrázó rémség,

amit nézni egyre inkább öngyötrés, ahogy telik az idő, és haladunk előre az egyébként még éppen befogadható mennyiségben kiállított képek között. Tanulság ugyanis nincsen, mert a tehetetlenség érzése, amit a világban tapasztalható szenvedés irtózatos mennyisége és az a tudat vált ki, hogy megoldás úgysincs, minden, csak nem katartikus. Talán ezért is felüdülés az idős dél-afrikai jampecek tanulmányozása, akik nyomorúságos keresetüket cipőre, kalapra, díszzsebkendőre költik,

és jampecversenyeken mérik össze öltözékük ihletett hitelességét egy szavakban nehezen megragadható, a képekről viszont könnyedén érthető stíluseszmény kifinomult kódrendszere alapján. Pedig belőlük sem sugárzik más, mint valami mélységes és végleges szomorúság.

Kovácsy Tibor

A kiállítás november 18-ig látható (Bp. V., Kossuth tér 12.) hétfő kivételével naponta 10-17 óra között.

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
2001/44. (11. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...