A kiadó azt mondja a regény hátoldalán, hogy Brabcová mûve "talán az utóbbi évek legnagyobb visszhangját váltotta ki hazájában". A könyvet elolvasva azonban az a gyanúm erõsödött meg, hogy inkább témája, a "leszbikus szerelem" bemutatása miatt tartja igazán izgalmasnak a kiadó. Vegyük hát fel a kesztyût, gondoltam, és álljunk elõ egy jó kis tematikus olvasattal!
A regény szerkezetét, váltott elbeszélõpozícióit, idõben elõre- és visszaugró történetvezetését tekintve nem hordoz sok újdonságot. Van egy mindentudó, mindent a saját tudatán átszûrõ elbeszélõ, aki hol kívülrõl, 3. személyben ábrázolva jelenik meg, hol végképp az övé a fõ hang, van, hogy volt szerelméhez beszél, van, hogy a pszichiáteréhez, s van olyan is néha, hogy nem õ beszél, hanem a lánya vagy a férje. Így áll össze a történet, ez esetben nem sok munkát bízva az olvasóra, ámde mégiscsak több nézõpontból elmondva, néhol patetikus ismétlésekkel, vagy még inkább a legpatetikusabb részek ismétlésével.
ézzük tehát inkább a "botránykõ" témát! Hiszen mindezen technikákat azért veti be az elbeszélõfigura, Lucie, a kiégett, negyvenéves újságíró, hogy pszichiátriai keze-lése után elmondhassa, hogyan esett szerelembe a 24 éves, leszbikus Magdával. Lucie eközben mindvégig utálja magát. Miközben Erica Jong Amerikában egyre írja hosszú regényeit arról, hogy a nõk hogyan szeressék magukat és a testüket harminc-negyven-ötvenévesen, Lucie, ha fürdik, nyakig a habba merül, mert "negyvenéves teste látványától felfordulna a gyomra". De azért hálás, hogy nem Amerikában van, hiszen ott feministák is akadnak, õ viszont biztos benne, hogy a feminizmus "csak hóbort, az elkényeztetett Nyugat puszta szeszélye". ' valami sok-kal jobbat tud: folyamatosan iszik. Vagy férfiakkal beszélget, hiszen csak velük tud beszélgetni: õk "képesek voltak egészben, összefüggésekben gondolkodni", míg a nõk zöme nem. Életében viszont hiába keresnénk ezeket a széles ívû öszszefüggésekben gondolkodó fér-fiakat: szerepel a regényben egy hûvös férj, egy butácska rasszista vicceket elsütõ fõszerkesztõ fõnök és egy-két zûrzavaros életû író.
A hátsó borító érzéki részlete-ket ígérõ szövege után kíváncsian vártam, hogy ennyi önutálattal fel-vértezve a test örömei ellen ho-gyan fog az elbeszélõ csodálatos szexuális élményeirõl írni. Hiszen pszichiátere olyan élvetegen jegyzi meg a történet elején: "Teste egy évig imádva, kényeztetve volt, olyan gyönyörökben volt része, amilyenekrõl soha még csak nem is álmodott." De az elbeszélõ nem ír ezekrõl sehogy. "Ott lent" (ez a kifejezés számtalanszor szerepel a regényben), "próbálok onanizálni" (ez is jó néhányszor) - és persze "oda, alulra" nyúl. Erotikus élményeinek csúcspontja, amikor ki meri mondani a picsa szót. Igaz, a leszbikus szexrõl nem könnyû írni - mennyit ír errõl Dorothy Allison! Viszont neki mégis sikerül. Brabcová meg írt egy regényt, amelyben az elbeszélõ többször utal arra, hogy mond valami nagyon érdekeset a szexrõl, a test örömeirõl, hiszen ezek rántották õt a fertõbe, de nem jön össze neki. Tárgyilagosan, három szóval leírja barátnõje mellét, s be kell érnünk néhány utalással arra nézve, miféle szado-mazo praktikákat folytattak.
Mert igen, Lucie mazochista. Nem mintha ez nem derülne ki az általa elfogyasztott ital mennyiségébõl. Az viszont, hogy Magda, a barátnõje mitõl olyan démoni, nem derül ki a regénybõl. Van tehát egy regényalak, akirõl sokáig csak annyit tudhat az olvasó, hogy Lucie eszeveszetten belészeretett, és hogy kegyetlenül meggyötörte a szegény elbeszélõt. Aztán, amikor végre megjelenik, szintén nem tudható róla semmi több. Az elbeszélõ egy leszbikusbárban találkozik vele, és mindjárt tudja róla, hogy "velejéig romlott". S hogy a szemében ott a halál: olyan, mint egy mozdulatlan, halott bolygó. Ugyanakkor ez a démoni nõ "hamisítatlan kisvárosi libuska". Nincs választásunk: az olvasó ebbõl a leírásból soha nem tudja meg, milyennek is kellene látnia Magdát. Csak azt tudja meg, hogy Lucie majdhogynem skizoid módon "hasít", és még mélységes vonzalmát is csak annyira tudja megközelíteni, hogy romantikus képeket idézget a nõi szépségrõl.
Akkor talán arról szól a regény, hogy Lucie õrült, aki egészen sajátságosan, démonaival egybezárva látja a világot? Ez szép teória, és talán mûködne is, ha nem az volna a helyzet, hogy Lucie pontosan úgy látja a világot és benne a leszbikusokat, ahogyan egy homofób, s ráadásul a saját vágyaival küzdõ ember általában látni akarja. Lát a bárban "férfias", szerinte "idétlen" nõket, s aztán kiket is lát még ezen a "buzitanyán"? Természetesen tizenhét éves lányokat: "Ártatlan gyerekszemük volt, telve tisztasággal, amely csak arra vágyott, hogy meghempergõzzön a sárban." Az elbeszélõ kedvenc metaforái a leszbikusságra: a szar, a sár és a mocskos halastó. Amikor pedig mégis valami nagyon pozitívat mondana, azzal áll elõ, hogy két nõ kapcsolatában "egymást tükrözi": ezt a képet nagyon szeretheti, mert szintén számolatlanul szórja elbeszélése lapjain.
A narcisztikus, alkoholista Lucie még egy dolgot ismételget kitartóan: hogy õ milyen intelligens, s milyen jó családból származik. Ez látszik is, amikor szintén nagyon intelligens fõnökével "két néger pofán" viccelõdik. Vagy abból, hogy amikor leszbikus interjúalanya azt mondja neki, hogy barátnõje "A leszbikus nõk szociális helyzete a Cseh Köztársaságban - alternatív családmodellek a heteroszexuális társadalomban" címmel ír dolgozatot, ezt nem sikerül megértenie. Külön vicces a történetben, hogy mivel az interjú elkészülte után kiderül, nem mûködött a magnója, Lucie emlékezetbõl írja meg az egészet. S ez sikerül is neki, hiszen "mintha csak magát kérdezte volna". Egy internalizált homofóbiájában fulladozó újságíró biztosan szintén "tükre" a leszbikusújságot kiadó aktivista-íróknak. Minden leszbikus egyforma, vagy nem?
A regény tehát annyit ábrázol, hogy Lucie hazugságban él, Magda is hazugságban él, Lucie démoninak tartja Magdát (erre rásegíthet a töméntelen alkohol is, amit megiszik), de leginkább önzõnek - az ugyan nem derül ki, hogy miért, de az igen, hogy õ mennyire narcisztikus, és hogy nincsenek õszinte kapcsolatai: sem a férjével,
sem a lányával,
sem az anyjával, sem a barátaival. Igaz, barátai egyáltalán nincsenek. "Szerelme" egy éve alatt sikerül elõhívnia magából mindazt, amit "a leszbikusokról" valahogyan megtanult, s mondogatja is, ahogyan újra és újra belefog elbeszélésébe, újra és újra elölrõl: mocsok, fertõ és a többi.
A regény végén Lucie lánya, aki anyja korábbi interjúalanyainál, a leszbikuslap kiadóinál jár, meg-jegyzi, hogy egy alkoholista, sérült lelkû leszbikus nem vet rossz fényt a mozgalomra. S valóban, nem is. Lehet írni sérült lelkû leszbikusokról - kelet-európai nyelven szinte nem is láthattunk még másmilyen írást. Lucie az elbeszélõ, s rossz szó nem érheti Brabcovát, amiért ilyen elbeszélõt teremtett: szûk látókörû, homofóbiájába merevedett, kétségbeesett és feszült negyvenes nõt, aki úgy adja elõ szomorú életét, mintha örök igazságokat tárna fel. Ki ne adná úgy elõ, ha már szomorú az élete? De azt talán mégsem kellett volna a könyv hátlapjára írni, hogy itt majd valami feldolgozódik, hogy Lucie arra tanít, hogy "keressük meg és vállaljuk önmagunkat". Ha valamire, hát arra tanít ez a regény, hogy milyen torzzá, sérültté teszi egy nõ személyiségét a bensõvé tett homofóbia, a nõgyûlölet, a belõle fakadó öngyûlölet és az eltévelyedett önmagasztalás. Mindezt viszont szivárványszínû borító fedi. Jobb ízlésre vallana a leszbikus- és melegmozgalom szivárványzászlóját olyan írók mûveinek dekorációjaként használni, akiknek "bátorsága" nem merül ki abban, hogy a legbutább magazinok sztereotípiáit ismételgetik. Az önfelvállalásról Brabcovánál talán mégiscsak többet tud Dorothy Allison, Audre Lorde, Joan Nestle vagy Leslie Feinberg. És többet tudott Galgóczi Erzsébet is: a szivárványos borítókkal talán érdemes megvárni, amíg valaki végre újra teremt Kelet-Európában is erõs leszbikuskaraktereket.
Sándor Bea
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2004, 292 oldal, 2480 Ft
