Zene

Merrill Garbus fiatal harmincas, fehér lány New Englandből, akit szeretetreméltóan dilis fizimiskája alapján éppúgy el lehetne képzelni kemény leszbikus riot grrrl-zenekarban, mint valami ezoterikus teaház tulajdonosaként; ennek fényében talán meglepő lehet, hogy amikor igazán kiereszti a hangját, akkor leginkább úgy szól, mint egy sokat látott fekete férfi valami közepesen egzotikus nyugat-afrikai országból.

A 10-es évek vérszegény gitárpopkínálatának üde színfoltja a Horrors, éppen ezért szívesen ajánlja őket az ember az ismerőseinek abban a reményben, hogy nem az "ez már megint valami sablonos indie-szar?" reakciót kapja.

Meglepő módon a Moog dobosa és basszusgitárosa (utóbbi Szabó Sz. Csaba, lapunk alkalmi szerzője - a szerk.) által vezetett zenekar adta az utóbbi idők legjobb válaszát arra, hogy mit lehet kezdeni a fénykorán látszólag túllépett gitárzenével.

A 90-es években még voltak merev szabályok a rockzenében, ami azzal az előnnyel járt, hogy komoly visszhangot tudott kelteni, amikor valaki nagy lendülettel áthágta ezeket.

Damon Albarné mára nemcsak a britpop-generáció, hanem a 90-es évek egész angol gitárzenéjének is a legjobban csengő neve. A korszak nagy zenekarai, a Pulp, az Oasis, a Suede, de még a Radiohead vagy a Placebo is az új évezred első felére elfáradtak, feloszlottak, és az új évtizedben már nem igazán voltak tevékeny tényezők, inkább csak a múltjuk legitimálta a koncertjeiket, visszatéréseiket vagy az egyes tagok szólólemezeit.

Bár a pinceklubok közönségét már a retrósra fésült debütlemezzel zsebre vágták, az egyik legizgalmasabb magyar rockzenekarrá a ténylegesen progresszív és pszichedelikus Lost Measure-rel értek. Új lemezük, a Pentagram megerősíti ezt a státuszt, miközben elektronikus kísérletezésekkel is kacérkodik.

"Ha szabad szólanom az operett jövőjéről, azt mondanám, hogy egyre tartalmasabb lesz majd, s közelíteni fog a vígoperához."

Egy-két határon túli bemelegítő koncertet követően idehaza is visszatért a Kispál és a Borz – szigorúan „hazai” terepen, Orfűn, amely kiváló kulisszát nyújt egy ilyen volumenű eseményhez. Már csak a logisztikán kéne javítani kicsit.

Peter Gabriel kétszer ment szembe az aktuális korszellemmel úgy, hogy sikerült valami nagyon maradandót alkotnia: először 1977-ben, a punk nagy évében a folkos Solsbury Hill-lel, másodszor pedig majdnem tíz évvel később, a plasztik hangzású, Stock-Aitken- Waterman-producertrió uralta zenei miliőben a soulos Sledgehammerrel.

Mozart csak egy volt - s az az egy megismételhetetlen.

Egyes vélekedések szerint negyvenéves kor felett nincs egyetlen klasszikus zenész sem, akinek ne alakult volna ki valamilyen krónikus fizikai fájdalma a hangszerhasználat és a fellépésekkel összefüggő életmód miatt. Van megoldás?

A zeneszerző megírja a zenét, a muzsikus eljátssza egy hangszeren - eddig még követhető. De mit csinál a karmester? A laikus, ámde érdeklődő koncertjárók képviseletében olyan kérdéseket is feltettünk, amilyeneket általában nem merünk, nehogy butának tűnjünk.

"Micsoda operaszínpad lakik az emberi agyban!" (Balzac: Massimilla Doni)