Van egy sajátos attitűdünk nekünk, magyaroknak a búcsúkoncertekhez, no meg az azokat követő összeállásokhoz. Az elmúlt negyedszázadban rengeteg zenekar búcsúzott el nálunk, és a feloszlásokhoz képest már csak az újra egymásra találások száma nagyobb. Pedig egyáltalán nem hazai jelenségről van szó: a nemzetközi pop/rock világban is összeállt már mindenki a Beatlest és a Smithst leszámítva, de ha jobban belegondolunk, utóbbi együttes visszatérésére még mindig van teoretikai esély. Az viszont mindenképp magyaros sajátosság, hogy akad itt olyan zenekar, amely lassacskán az 50. jubileumi búcsúkoncertjéhez közelít.
Nálunk egy darabig az idősebb zenészek kiváltsága volt az ilyesmi, de telik az a rohadt idő, így már a fiatalabb generáció is felhasalt az összeállási hullámra. Még négy éve sincs, hogy ott álltunk a Sziget nagyszínpada előtt, és a szinte We Are The World-ös, vendégsztárokkal gazdagon megspékelt koncerten elbúcsúztunk a Kispáltól, de már valószínűleg ott is sokan sejtettük, hogy nem maradnak ők sokáig távol. Lovasi András a róla szóló, nemrég megjelent életrajzi könyvben meg is említi, hogy hiba volt az a monstre koncert – ha akkor szép csendben abbahagyják, most nem zúdult volna rájuk akkora szitokáradat. Az viszont, hogy évente (némi jóindulattal) csak egy koncertet adnak, azt bizonyítja, hogy itt nem az anyagi haszon a lényeg, hanem egy kis örömzene. Ráadásul a fellépés Lovasi fesztiválján, a Fishing on Orfűn zajlik, ami azt jelenti, hogy a zenészek, ha nagyon akarnak, húsz perccel a koncert után már ágyban is lehetnek. Hát igen, hazajutni nem nehéz, főleg nekik, de ami a bejutást illeti, ott súlyos problémák merülnek fel.
| ||
Kereken egy órát állunk abban a sorban, aminek a végén elvileg a szakmai jegyeket lehet átvenni, legalábbis a bódé tetején látható felirat szerint. Az ablakhoz érve közlik velünk, hogy a sajtós jegyeket annál a konténernél lehet megszerezni, ahol a többit is. Rendező sehol, beállunk a lakossági sorba, ahol majdnem visszaküldenek minket az előző bódéhoz, de végül mégsem. És amikor megkérdezzük a jegyfelelőst, miért nincs kiírva, hogy itt lehet átvenni a sajtójegyeket, ezt a választ kapjuk: „Ki volt írva, de valaki letépte.”
| ||
Vöröslő fejjel megyünk be a fesztiválra, ahol teljesen megtelik a nagyszínpad előtti domb, és a Kispál elkezdi játszani első három lemeze (Naphoz holddal / Föld kaland ilyesmi / Ágy asztal tévé) összes dalát. A felállás ennek megfelelően a Lovasi–Kispi–Bräutigam trióban merül ki, illetve a régebben megszokott Lecsó helyett most a Kaukázusban is megfordult Császári Gergő támogatja meg őket szintin, húros hangszereken és némi vokállal (de az egyik számban Dióssy D. Ákos is szerepel). A zenészek jó hangulatban vannak, a borzalmas inget viselő Kispi korábbi produkcióihoz (begörnyedés, minimális hajlongások ütemre, cigi a szájban) képest kifejezetten felpörög, és néha szinte vállvetve gitározik Lovasi oldalán, ami klasszikusan annak az ismérve, hogy a zenész élvezi a másikkal való játékot. Egy bohóckodós blokkban Kispi előad egy egészen hajmeresztő electric boogie-paródiát, Lovi egy kifejezetten jól sikerült cigánykereket, Bräutigamnak meg majdnem összejön az Ardiles-csel a focilabdával.
| ||
A zenekar tehát jól érzi magát, a közönség nem kevésbé: záporoznak a slágerek – bár ezeken az albumokon szinte mindegyik dal az. Na jó, A rétek halványak nem feltétlenül, de az meg az egyik legjobb szám, amit Kispálék valaha is elkövettek. A szett a legnagyobb slágerekkel (Szőkített nő, Zsákmányállat, Ágy asztal tévé) zárul, de persze még vissza kell jönni a zenészeknek. A ráadásblokk a Húsvágó hídverőt leszámítva inkább nyugisabb számokból áll, a félig-meddig beígért új dal viszont nem hangzik el, úgyhogy aki azt szeretné hallani, annak jövőre is el kell jönnie majd a Sika kasza léc / Ül / Bálnák ki a partra programra. Remélhetőleg addigra már a logisztika is felfejlődik.
Június 18., Orfű
