Lemez

Mindent feketére – The Afghan Whigs: Do To The Beast

  • Greff András
  • 2014. június 22.

Zene

A 90-es években még voltak merev szabályok a rockzenében, ami azzal az előnnyel járt, hogy komoly visszhangot tudott kelteni, amikor valaki nagy lendülettel áthágta ezeket.

Az ohiói Afghan Whigs nem indult ilyen bátran: az első két lemezén még tökéletesen beilleszkedett a Sub Pop kiadó nyers, zenéjükben nem feltétlenül, hozzáállásukban viszont kérlelhetetlenül punkos, intenzív, keresetlen alternatív zenekarai közé, amelyek megalapozták az évtized elejének grunge-robbanását. Az 1992-es Congregationtől fölfelé viszont már be tudtak húzni valami olyat, amivel markánsan megkülönböztethették magukat a kortársaiktól: azokat a pszichedelikus soul- és r&b ízeket, amelyeket az énekes-dalszerző Greg Dulli a legmeghatározóbb gyermekkori emlékei között tárolt, és amiket végre-valahára bátran szabadon engedett a zenéjében. A Whigs ettől még megmaradt sötét és intenzív (és felismerhetően fehér) rockzenekarnak, de a zenéjük felfokozott, olykor egészen fülledt érzékisége páratlannak bizonyult. Mindezzel párhuzamosan pedig annak is volt huzata, amikor a sok zsíros hajú, kardigános alak között egy-egy fesztiválon színpadra lépett a gondosan fodrászolt, arrogánsan piperkőc, olykor a jól szabott zakókat sem megvető, akkoriban még filmsztárosan jóképű Dulli, hogy úgy vezesse elő mélyen vallomásos, de azért egy-egy Supremes- vagy TLC-slágert is rendszeresen érintő műsorát.

Az Afghan Whigs a 90-es évek legvégén feloszlott, Dulli pedig azóta kisebb közönségnek, de folyamatosan gyártotta különböző zenekaraival a némiképp már introvertáltabb és komorabb lemezeket. Néhány évvel ezelőtt aztán a Whigs is visszatért, és bár eredetileg csak egy világ körüli turnéról volt szó, végül megszületett a zenekar hetedik nagylemeze is - pontosan 16 évvel a hatodik kiadása után. A Do To The Beast legrokonszenvesebb vonása pedig az, hogy szó sincs rajta arról, hogy a zenekar ott próbálná meg továbbszőni a sztorit, ahol a távoli múltban elejtette a fonalat. A lemez azt mutatja meg, hogy hol tart ma dalszerzőként Greg Dulli, és ez persze felveti a kérdést, hogy mennyiben tekinthető egyáltalán Afghan Whigs-produkciónak az album, kiváltképp annak tudatában, hogy a lemezen a Whigs három meghatározó tagja közül az egyik, Rick McCollum gitáros egyetlen számban sem játszik, pedig az ő slide-betétjei nagyon is hozzátartoztak anno a jellegzetes hangzáshoz. Helyette a legtöbb dalban a vibrálóan nosztalgikus gitárlemezeivel szép kritikai sikereket elérő Mark McGuire játszik - igen izgalmasan, csak éppen az ő hozzájárulása, ha lehet, még távolabb taszítja a Whigst a saját eredeti világától. Ám ez igazából csak a zenei alapokra igaz. Greg Dulli nyers és kiszámíthatatlan énekdallamaiban ugyanis annyira ott van a soul, mint korábban talán még sohasem - és távolról sem a legnyilvánvalóbb formákkal. Az egyik csúcspontot jelentő I Am Fire-ben például úgy köti magához szorosan a figyelmet, hogy sem hagyományos verze, sem refrén nincs a számban - nagyjából úgy tehát, mint Marvin Gaye tette a válós lemezén, a Here, My Dearen. Dulli komplex személyisége és a mai színtéren is eredetinek ható előadói modora tömören egyben tudja tartani ezt a lemezt, amely a grúvos zúzásoktól az alternatív countryig ível, miközben az elejétől a végéig megmarad csillogóan feketének.

Sub Pop, 2014. Az Afghan Whigs július 5-én játszik a Volt fesztiválon

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.