Lemez

Mindent feketére – The Afghan Whigs: Do To The Beast

  • Greff András
  • 2014. június 22.

Zene

A 90-es években még voltak merev szabályok a rockzenében, ami azzal az előnnyel járt, hogy komoly visszhangot tudott kelteni, amikor valaki nagy lendülettel áthágta ezeket.

Az ohiói Afghan Whigs nem indult ilyen bátran: az első két lemezén még tökéletesen beilleszkedett a Sub Pop kiadó nyers, zenéjükben nem feltétlenül, hozzáállásukban viszont kérlelhetetlenül punkos, intenzív, keresetlen alternatív zenekarai közé, amelyek megalapozták az évtized elejének grunge-robbanását. Az 1992-es Congregationtől fölfelé viszont már be tudtak húzni valami olyat, amivel markánsan megkülönböztethették magukat a kortársaiktól: azokat a pszichedelikus soul- és r&b ízeket, amelyeket az énekes-dalszerző Greg Dulli a legmeghatározóbb gyermekkori emlékei között tárolt, és amiket végre-valahára bátran szabadon engedett a zenéjében. A Whigs ettől még megmaradt sötét és intenzív (és felismerhetően fehér) rockzenekarnak, de a zenéjük felfokozott, olykor egészen fülledt érzékisége páratlannak bizonyult. Mindezzel párhuzamosan pedig annak is volt huzata, amikor a sok zsíros hajú, kardigános alak között egy-egy fesztiválon színpadra lépett a gondosan fodrászolt, arrogánsan piperkőc, olykor a jól szabott zakókat sem megvető, akkoriban még filmsztárosan jóképű Dulli, hogy úgy vezesse elő mélyen vallomásos, de azért egy-egy Supremes- vagy TLC-slágert is rendszeresen érintő műsorát.

Az Afghan Whigs a 90-es évek legvégén feloszlott, Dulli pedig azóta kisebb közönségnek, de folyamatosan gyártotta különböző zenekaraival a némiképp már introvertáltabb és komorabb lemezeket. Néhány évvel ezelőtt aztán a Whigs is visszatért, és bár eredetileg csak egy világ körüli turnéról volt szó, végül megszületett a zenekar hetedik nagylemeze is - pontosan 16 évvel a hatodik kiadása után. A Do To The Beast legrokonszenvesebb vonása pedig az, hogy szó sincs rajta arról, hogy a zenekar ott próbálná meg továbbszőni a sztorit, ahol a távoli múltban elejtette a fonalat. A lemez azt mutatja meg, hogy hol tart ma dalszerzőként Greg Dulli, és ez persze felveti a kérdést, hogy mennyiben tekinthető egyáltalán Afghan Whigs-produkciónak az album, kiváltképp annak tudatában, hogy a lemezen a Whigs három meghatározó tagja közül az egyik, Rick McCollum gitáros egyetlen számban sem játszik, pedig az ő slide-betétjei nagyon is hozzátartoztak anno a jellegzetes hangzáshoz. Helyette a legtöbb dalban a vibrálóan nosztalgikus gitárlemezeivel szép kritikai sikereket elérő Mark McGuire játszik - igen izgalmasan, csak éppen az ő hozzájárulása, ha lehet, még távolabb taszítja a Whigst a saját eredeti világától. Ám ez igazából csak a zenei alapokra igaz. Greg Dulli nyers és kiszámíthatatlan énekdallamaiban ugyanis annyira ott van a soul, mint korábban talán még sohasem - és távolról sem a legnyilvánvalóbb formákkal. Az egyik csúcspontot jelentő I Am Fire-ben például úgy köti magához szorosan a figyelmet, hogy sem hagyományos verze, sem refrén nincs a számban - nagyjából úgy tehát, mint Marvin Gaye tette a válós lemezén, a Here, My Dearen. Dulli komplex személyisége és a mai színtéren is eredetinek ható előadói modora tömören egyben tudja tartani ezt a lemezt, amely a grúvos zúzásoktól az alternatív countryig ível, miközben az elejétől a végéig megmarad csillogóan feketének.

Sub Pop, 2014. Az Afghan Whigs július 5-én játszik a Volt fesztiválon

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.