Lemez

The Horrors: Luminous

Zene

A 10-es évek vérszegény gitárpopkínálatának üde színfoltja a Horrors, éppen ezért szívesen ajánlja őket az ember az ismerőseinek abban a reményben, hogy nem az "ez már megint valami sablonos indie-szar?" reakciót kapja.

Faris Badwanéké a lemezről lemezre javuló, fejlődőképes zenekar iskolapéldája - míg öt-tíz éve még úgy néztek ki, mint egy Tim Burton-film átlagos statisztái, addigra most már szinte az ősrajongóik sem emlékeznek a gótos kezdetekre. Az igazi nagy fordulatot a 2011-es Skying jelentette a karrierjükben, melyen erőteljes new wave-hatások sorakoztak a korábbiaknál jóval pozitívabb hangvételű dalokban.

Győztes formulán nem érdemes változtatni, úgyhogy nagy meglepetés most nem ér minket: a Luminous még optimistább és még new wave-esebb lett, gazdagon megszórva elektronikával, szóval, aki kásás gitárzúzást vár, az inkább más lemezt helyezzen a lejátszóba. A különbség talán annyi, hogy bizonyos daloknál a 80-as évekbeli újhullámos hősök mellett még olyan popkulturális kifejezéseket is meg lehet említeni, mint a baggy és a madchester. Valószínűleg sokakat roszszul érinthet viszont, hogy a First Day Of Springbe némi U2-s gitározás is beépül, de akik most azonnal lefele fordított kereszteket kezdenek el mutogatni, azok gyorsan megnyugodhatnak - a többi számban nem vendégeskedik (virtuálisan) The Edge. Nekik talán jobban bejön a Jealous Sunban hallható Gary Numan-flash, esetleg az enyhén bowie-s, remek gitárhangzású Falling Star, vagy a kezdetben unalmasnak tűnő, de aztán izgalmas refrénbe torkolló Change Your Mind. Aki meg egy új Still Life-ot keres, az a So Now You Knowban, az I See You-ban, esetleg a záró Sleepwalkban találhatja meg nagyjából a számítását. Igaz, ha már az előző lemez slágerdalánál tartunk: a Horrorsnak pont egy olyan kaliberű sláger kellett volna, hogy folytassa az utat a Muse-féle zenekarok tartományába, de a szintlépés most elmarad. Ami azért nem olyan nagy baj.

XL/Neon Music, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.