Lemez

The Horrors: Luminous

Zene

A 10-es évek vérszegény gitárpopkínálatának üde színfoltja a Horrors, éppen ezért szívesen ajánlja őket az ember az ismerőseinek abban a reményben, hogy nem az "ez már megint valami sablonos indie-szar?" reakciót kapja.

Faris Badwanéké a lemezről lemezre javuló, fejlődőképes zenekar iskolapéldája - míg öt-tíz éve még úgy néztek ki, mint egy Tim Burton-film átlagos statisztái, addigra most már szinte az ősrajongóik sem emlékeznek a gótos kezdetekre. Az igazi nagy fordulatot a 2011-es Skying jelentette a karrierjükben, melyen erőteljes new wave-hatások sorakoztak a korábbiaknál jóval pozitívabb hangvételű dalokban.

Győztes formulán nem érdemes változtatni, úgyhogy nagy meglepetés most nem ér minket: a Luminous még optimistább és még new wave-esebb lett, gazdagon megszórva elektronikával, szóval, aki kásás gitárzúzást vár, az inkább más lemezt helyezzen a lejátszóba. A különbség talán annyi, hogy bizonyos daloknál a 80-as évekbeli újhullámos hősök mellett még olyan popkulturális kifejezéseket is meg lehet említeni, mint a baggy és a madchester. Valószínűleg sokakat roszszul érinthet viszont, hogy a First Day Of Springbe némi U2-s gitározás is beépül, de akik most azonnal lefele fordított kereszteket kezdenek el mutogatni, azok gyorsan megnyugodhatnak - a többi számban nem vendégeskedik (virtuálisan) The Edge. Nekik talán jobban bejön a Jealous Sunban hallható Gary Numan-flash, esetleg az enyhén bowie-s, remek gitárhangzású Falling Star, vagy a kezdetben unalmasnak tűnő, de aztán izgalmas refrénbe torkolló Change Your Mind. Aki meg egy új Still Life-ot keres, az a So Now You Knowban, az I See You-ban, esetleg a záró Sleepwalkban találhatja meg nagyjából a számítását. Igaz, ha már az előző lemez slágerdalánál tartunk: a Horrorsnak pont egy olyan kaliberű sláger kellett volna, hogy folytassa az utat a Muse-féle zenekarok tartományába, de a szintlépés most elmarad. Ami azért nem olyan nagy baj.

XL/Neon Music, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.