Zene

Az igaz történetekben az a jó, hogy lehetnek néhányan, akik ismerik végét, s így tudják, ki a gyilkos. A híres rendezők mindenkori következő dobásában meg az a jó, hogy mindenki tudja, mire készül épp a mester, vagy mivel készült éppen el.

Nem egészen két évvel a legutóbbi alakításuk után ismét hozzánk látogattak az Irgalmas Nővérek - egész pontosan Andrew Eldritch és két kedves gitározó segédje meg a laptop. A rendezvényt kapásból kétnaposra hirdették.

A Műcsarnok volt igazgatója alcímében befejezetlen jegyzetként aposztrofált művét a - kiállítások esetében is megkerülhetetlen - "mi a célja, értelme, miért készült, és kinek szól?" kérdések szerint állította össze. Innen tudható, hogy a kézikönyv célcsoportja azon fiatalok köre, akiket érdekel a művészet intézményrendszere, és kíváncsiak arra, hogy milyen lépéseken keresztül áll össze végül egy kiállítás. Mégsem tankönyvet olvasunk, hanem a szerző saját tapasztalatain átszűrt, szellemesnek és könnyednek szánt "vezetőt", amely nyomán bárki eldöntheti, akar-e vagy sem kurátornak állni.

Az "igazságügyi thrillerek" vagy akciózással fölkavart tárgyalótermi drámák tapasztalt mestere, a kilencvenes évek első számú bestseller-gyártója (alapképesítését tekintve könyvelő és jogász) újabb könyvében, ha nem is vált műfajt, de kétségívül tágítani igyekszik horizontját. Kevésbé jól nevelten: próbálja dúsítani közönségét. Egy ifjúsági regénnyel lép színre. Siessünk azonban leszögezni, műve leginkább a gyermekkorú főhős s az ő egyes szám első személyű előadásmódja miatt mondható ifjúsági regénynek, alkalmasint alig is tér el mindattól, amit a szerzőtől eddig megszokhattunk. Egy tárgyalási szakaszban tartó bűneset részesei leszünk 13 éves kalauzunk segedelmével, aki már az első lapokon megosztja velünk az ügyre vonatkozó - finoman szólva is kiforrott - gyanúját, míg a továbbiakban azt követhetjük figyelemmel, ahogy e gyanakvás bizonyítást nyer. Ide írhatnám, hogy "vagy elbukik", de felesleges - az események nem sodornak elénk gyakorlatilag semmi olyasmit, ami a végkifejletet illetően bárminő kételyt ébreszthetne bennünk, külső szemlélőkben. Az érintettek pedig végig konokul zúzzák, amit a szereposztás rájuk mért.

Neil Simon, az amerikai vígjátékírás szent örege 1988-ban, két lírai hangvételű, önéletrajzi "nagy dobás" (Broadway Bound, 1986; Lost in Yonkers, 1991) között mintegy lazításképpen írta meg bohózatát a gonoszkodó szóbeszéd és a baráti falazás mélyen emberi jelenségeiről. A darab annak idején szolidan tisztes sikert aratott a Broadway-n, a Rumors azóta is rendre fel-felbukkan az Egyesült Államok közösségi játszóhelyeinek repertoárján, s épp egy kerek esztendővel A 88. utca foglyainak nyomában most a minőségi bulvárt kísértő Centrál Színház is műsorára tűzte a Pletykafészekként magyarított kétfelvonásos bohózatot.

Szabó Péter képzőművész fogta tíz korábbi munkáját, és fölkínálta őket művésztársainak, hogy készítsenek belőlük új műveket. Ez a Stúdió Galéria új kiállításának koncepciója, vagyis gesztus inkább, mint koncepció. A művész ugyanis a továbbiakban nem avatkozott bele abba, hogy a többiek hogyan értelmezik az újrahasznosítás fogalmát, aminek a meghatározásához a saját, műalkotáshoz való viszonyukat kellett tisztázniuk előbb. ' pusztán abból a fluxus utáni műértelmezésből indult ki, hogy a művészetként tárgyiasult objekteket nem tekinthetjük többé önmagukban zárt entitásoknak, amelyeknek az eredetiségükből fakadó abszolút értékük van, hanem olyan, sokszorosítható tárgyaknak kell látnunk őket, amelyeket bárki előállíthat. Ebből a gondolatból születtek az utóbbi néhány évben a Plágium 2000 multiplikaautomatái is a nemzetközi és a magyarországi fluxus-, valamint kortárs művészek munkáinak sokszorosítására. Az eredetivel tökéletesen azonos, ám sokszorosított műtárgy nemcsak a műkereskedelemnek nyújtogat nyelvet, hanem a művész romantikus alkotóerejét és a műalkotás auratikus jellegét is kicsúfolja.

A 2012/13-as évadtól ő tölti majd be a berlini Konzerthaus vezető karmesteri és zeneigazgatói posztját. Az idén hatvanéves művészt új berlini feladatairól, a Budapesti Fesztiválzenekar helyéről és helyzetéről, a megszorítások közepette is megőrzendő rangjáról kérdeztük.

Kertész Imre, amikor átvette Nobel-díját, egyebek mellett arról sem felejtett el megemlékezni, hogy milyen nagy hatással voltak rá Tadeusz Borowski művei. Mindevvel együtt a túlzó leegyszerűsítéssel lágeríróként számon tartott szerző ezen műve - méltatlanul - legintenzívebb utóéletét a címében élte meg.

Szűcs Krisztián énekes és Ábrahám Zsolt gitáros a HS7-ből, Ács Oszkár basszer az Amber Smith-ből érkezett, Szőcs Gergő zenekarait pedig felsorolni is nehéz (s bizony, mire e lemez megjelent, számára már a The Twist is csak ex-). A sajátos magyar indie-szupergrup ötlete egy belgiumi Yonderboi-koncerten született meg, s hamarosan bizonyossá vált, hogy alkalmi feldolgozások mellett alapvetően saját számokkal jelentkeznek.

áll a járda szélén a Belvárosban a volt tévészékház mögött. Nem is áll, inkább fekszik, ugyanis egy hosszú kék fekvő hasábot látunk, a felső oldalán, vagyis hát a tetején zöld szőnyegszerű borítással.

Az érzelmes Cronos és az akciódús Penge 2. után Guillermo del Toro filmrendező - társulva a Tolvajok városa írójával, Chuck Hogannel - harmadszor, ezúttal könyvformában (sőt egyből egy trilógiával) nyúlt a vámpírtematikához. A vírusként terjedő vámpirizmussal és ennek biológiai magyarázataival A kór sci-fi alapokat ötvöz - táplálkozva Richard Matheson Legenda vagyok című regényéből - a horrorban gyökerező vámpírképpel, melyet az ősvérszívó, Sardu testesít meg (egyelőre).

Felettébb boldogító pillanat, amikor egy művész a szemünk láttára szabadul meg a korlátaitól - ám az is előfordul, hogy valaki a tehetségét gúzsba kötő béklyói nélkül egyszerre dermesztően idegennek látszik, s mintha kiteljesedve csak halovány visszfénye volna önmagának. Samuel Beam például (aki voltaképpen egy személyben jelenti az I&W-t) évtizedes pályája javában főként úgy volt nevezetes egyre gyarapodó ismerői között, mint aki időtlen magányban pengeti a bendzsót vagy az akusztikus gitárját, s megszeppent falzettjén gyengéd folkdalokat suttog a magnójába - ilyenformán pedig igencsak hajmeresztő élményt nyújt, amikor eme sűrű szakállú remete az új lemezének egyik számában (Me and Lazarus) funkys basszustémára szexisnek vélhető dallamot huhog.

b> Ilyeneket ma már nem csinálnak! Akkor szokás ezzel jönni, amikor nagyon is csinálnak: valami olyasmit, amit régebben se nagyon csináltak, valami régi vágású dolgot, mondjuk egy pimaszul komótos vígjátékot. Amilyet most épp James L.