lemez - Iron & Wine: Kiss Each Other Clean

  • - nvg -
  • 2011. február 24.

Zene

Felettébb boldogító pillanat, amikor egy művész a szemünk láttára szabadul meg a korlátaitól - ám az is előfordul, hogy valaki a tehetségét gúzsba kötő béklyói nélkül egyszerre dermesztően idegennek látszik, s mintha kiteljesedve csak halovány visszfénye volna önmagának. Samuel Beam például (aki voltaképpen egy személyben jelenti az I&W-t) évtizedes pályája javában főként úgy volt nevezetes egyre gyarapodó ismerői között, mint aki időtlen magányban pengeti a bendzsót vagy az akusztikus gitárját, s megszeppent falzettjén gyengéd folkdalokat suttog a magnójába - ilyenformán pedig igencsak hajmeresztő élményt nyújt, amikor eme sűrű szakállú remete az új lemezének egyik számában (Me and Lazarus) funkys basszustémára szexisnek vélhető dallamot huhog.
Felettébb boldogító pillanat, amikor egy mûvész a szemünk láttára szabadul meg a korlátaitól - ám az is elõfordul, hogy valaki a tehetségét gúzsba kötõ béklyói nélkül egyszerre dermesztõen idegennek látszik, s mintha kiteljesedve csak halovány visszfénye volna önmagának. Samuel Beam például (aki voltaképpen egy személyben jelenti az I&W-t) évtizedes pályája javában fõként úgy volt nevezetes egyre gyarapodó ismerõi között, mint aki idõtlen magányban pengeti a bendzsót vagy az akusztikus gitárját, s megszeppent falzettjén gyengéd folkdalokat suttog a magnójába - ilyenformán pedig igencsak hajmeresztõ élményt nyújt, amikor eme sûrû szakállú remete az új lemezének egyik számában (Me and Lazarus) funkys basszustémára szexisnek vélhetõ dallamot huhog.

Az utóbbi idõk egyik legkedveltebb indie-folkistája már a szépséges Woman King EP-n, illetve a Calexicóval közös korongon (In The Reins) látványos búcsút intett a lo-fi bájnak, de még a dúsan meghangszerelt The Shepherd's Dog is jószerével megõrizte a korai anyagok szemérmes, rezervált karakterét. Ehhez képest az új lemez már egy önbizalomtól és ambíciótól kicsattanó énekes-dalszerzõt mutat, aki nagy kedvvel csillogtatja szárnyaló hangját, s rendre gazdagon csipkézi nagyszabású tételeit. Hol dzseszszes furulya, hol kedvesen csipogó pánsíp, hol rekedtes szaxofon színesíti az elegánsan rétegzett hangképet, a sokszínû szerzemények végén olykor szertelen ráadás fityeg, s közben folyvást bugyog, ciripel vagy cincog a kulissza - mindez egészében pedig jócskán közelebb van valamiféle túlproducerelt, a hetvenes éveket idézõ rádióbarát soft-rockhoz, mint mondjuk Townes Van Zandthez. Szembetûnõ tehát a mûvészi megújulás, ám a dalok közt (egy-egy kivételtõl eltekintve, mint amilyen például a Tree By The River nosztalgikus twee-popja, vagy a hárfával spékelt, himnikus Godless Brother In Love) alig akad igazán megkapó.

Warner, 2011

***

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.