film - TÁJKÉP CSATA UTÁN

Kertész Imre, amikor átvette Nobel-díját, egyebek mellett arról sem felejtett el megemlékezni, hogy milyen nagy hatással voltak rá Tadeusz Borowski művei. Mindevvel együtt a túlzó leegyszerűsítéssel lágeríróként számon tartott szerző ezen műve - méltatlanul - legintenzívebb utóéletét a címében élte meg.

Kertész Imre, amikor átvette Nobel-díját, egyebek mellett arról sem felejtett el megemlékezni, hogy milyen nagy hatással voltak rá Tadeusz Borowski mûvei. Mindevvel együtt a túlzó leegyszerûsítéssel lágeríróként számon tartott szerzõ ezen mûve - méltatlanul - legintenzívebb utóéletét a címében élte meg. A "Tájkép csata után" immár úgy köszön vissza a haditudósításoktól a gasztroblogokig kiterjedõ médiahorizont minden pontjáról, hogy egy percig sem gondoljuk mögé Andrzej Wajda egészen kiváló 1970-es filmjét. Pedig abban a poétikusan ifjú Daniel Olbrychski a drótkeretes szemüvegében, csíkos rabruhájában olyat játszik, amirõl nehéz elképzelni a felejtést.

Persze egy - immár amerikai kézen lévõ - koncentrációs táborban járunk, mindenki elment már, csak az elkeseredett lengyelek marják egymást. Mely többszörösen, százszorosan lehetetlen helyzetbõl csak a szerelem ereje (meg valamennyire, egy kicsit a verseké, a könyveké) rángathat ki - ideig, óráig. A lány (a szépséges Stanislawa Celinska) Nyugatra menne, amikor már mehetne, a fiú arra, haza. De mielõtt még mehetnének, egy lopott délutánra, egy foglár háta mögötti együttlét rövid perceire olyan lesz minden, mint amilyennek lennie kellene - mindig is. Talán azért lesz olyan, hogy aztán nyugodtan olyan lehessen, mint amilyen mindig - amilyennek nem szabadna lennie.

Errõl hogyan is feledkezhetünk meg? Legalább akkor eszünkbe juthatna, amikor kis kocsin - egyedül, hazafelé - vonszoljuk magunkkal azt a néhány könyvet, ami legnagyobb bajaink közt megmaradt nekünk.

Vetíti az Örökmozgó, 28-án, fél kilenckor

*****