Csoda egy szerzet ez a Dávid Veron. Vidéki boltoskisaszszony létére járatja a Nyugatot, a feketét keserûen issza, krónikus Ady-rajongásban szenved, és kerékpárral közlekedik. Nemcsak érti, de szereti is az irodalmat, "egy nemrégiben feltûnt ifjú költõ", bizonyos Kosztolányi Dezsõ verseskötetével pedig többre lehet jutni nála, mint egy selyempántlikával. Egy kékharisnya veszett el a hölgyben, de elveszett egy vasárnapi nyomozó is - ahogy egyik hódolója meg is jegyzi, Veronika "nem úszik együtt a korszellem árjával". Jól is néznénk ki, ha úszna, hiszen épp egy ilyen különc szerzetre van szükség minden jól nevelt krimiben, Dávid Veronról pedig annyi bizton állítható, hogy nem szenved hiányt a különclét korabeli kellékeibõl. Amikor pedig a száját is kinyitja, ami elég gyakran megesik nála, modernségben még kora legnagyobb stréberein is túltesz, olyan erõs 21. századi akcentussal beszéli a magyart. De nemcsak õ, hanem "kanizsa egyszerûbb lelkei is egészen monarchiátlan modernséggel fejezik ki a helyben megesett hármas gyilkossághoz fûzõdõ gondolataikat. "Gondolod, hogy egy Ady-rajongó sorozatgyilkos tartja rettegésben a várost?" - egy ilyen mondat inkább a CSI: Helyszínelõk "kanizsára kihelyezett spinoffjába, mintsem egy monarchikus krimitörténetbe való. Valahogy nem áll jól a krimi "kanizsa lakóinak, a hétköznapi élet viszont nagyon is jól áll nekik: az önjelölt nyomozókisasszonyt és a sötétben bujkáló gonosztevõt simán lejátsszák az apró-cseprõ ügyeiknek, mindennapos gyûlölködéseiknek (például egy jó kis tiszaeszlározásnak) élõ helybéliek: egyelõre õk, a nem krimiszereplõk az érdekesek, de azért Dávid Veronról sem tennénk le szívesen. Kecses személyében egy kicsit még papírízû, de egyáltalán nem reménytelen krimikezdeményhez van szerencsénk, bemutatkozásáról pedig így is elmondható, hogy jó mulatság, nõi munka.
Agave, 2010, 303 oldal, 2980 Ft
***
