Zene

Csak a hecc kedvéért tegyük fel, hogy a tárgyalt ügydarab egy az egyben, szőröstül-bőröstül tárja fel a tényvalót, s mutatja meg hátulról, amit rendszerint elölről adatik meg szemlélhetnünk: a Maunika-show-t vagy Józsibarát műsorát, Balázst vagy az anyám kínját. Minden stimmel, minden szó szentigaz, pontosabban, ha nem igaz, hajjak' meg. Akkor mi van? Nos, a legjobb esetben is téves címzés, lefelejtett irányítószám. Készült egy népszerű ismeretterjesztő film, infotainment, hah, dramatizált elemekkel, játékfilmes eszközökkel (2x hah). Egy tényfeltáró magyar mozi a magyar "kibeszélőshow-k" igazi arcáról. Jaj, és vajon ki a manót érdekel az?

Alig kell pár napot aludnunk, s a mozikba kerül egy cseh film, az lesz a címe, hogy Nem félünk a farkastól. Hogy miért épp ez, az még a jövő titka, hiszen a hírek szerint valamit a Piroska és a farkas meséje körül kapirgál. Ám akinek éppenséggel Martha és George tragédiája hiányzik, már most örülhet: Elisabeth Taylor nagy filmszerepében Paprika Steen látható (olykor, vissza-visszatérőn) a vásznon, illetve a színpadon, pontosabban: itt is, ott is - esetleg még énekelhetett vagy rajzolhatott is volna valami szépet, ám arról bűnös módon megfeledkeztek az alkotók.

Amióta magam is telektulajdonos lettem, mélyebben átélem a kispolgárság hétvégi építészetének vizuális abszurditását. Az én házamban például egy nyírfa tartja belülről a tetőt, mert az előző tulajdonos így próbálta megakadályozni a hótömeg miatti újbóli beszakadást. Nem is lett semmi baj. A funkcionalizmus ördöge és a várostól épp hogy eltávolodott ember föltámadó túlélési ösztöne káprázatos megoldásokat képes előhívni. Surányi Miklós egyik korábbi fotósorozatán a sufniépítészet efféle látványosan mulatságos példányait dokumentálta, olyan organikus lényekként ábrázolva az épületeket, amelyek félúton helyezkednek el a több sebből vérző, ám szerethető háziállat és a brutális környezeti trágárság tárgyiasult formája között. Kádár népe ilyen faházakban és ilyen nadrágszíjtelkeken múlatta az időt, és ha vannak népszokások, amelyek semmit sem változtak a rendszerváltás óta, hát ezek éppen azok. Tuja, paradicsom, sufni.

A könnyű szokott igazán nehéz lenni - a Radnóti Színház például az Anconai szerelmesek fanklubteremtő sokéves szériája óta keresgéli az utódot: az úgynevezett felhőtlenül szórakoztató produkciót. Sikeresnek, ízlésesnek, nívósnak és szellemesnek nehéz lenni egyszerre, márpedig pont ez a feladat. (Jó, persze tudom, hogy a színházak túlnyomó része helyből lemond az utóbbi háromról, rossz esetben helyettesíti őket a szimpla közönségességgel a legelső kedvéért.) A dolgot nehezíti, hogy a sikert nem, csak a többi hármat lehet létrehozni (jó esetben) a bemutatóra, s ha ez megvan, még mindig nincs garancia arra, hogy siker is lesz.

2004-ben Nikolaj Lie Kaas megcsinálta Connie Nielsen konyháját (ki ne csinálná meg?), nevelgette kicsit Connie gyermekeit, de Ulrich Thomsen mégis hazajött a háborúból, és kérdőre vonta kedves öccsét: vajh, megdugtad-é drága feleségem? Jó, jó, hát halottnak hittetek, miközben én Afganisztánban voltam eltemetve, és szorult helyzetemben szörnyűségekre vetemedtem, na de mégis! A Testvéred feleségét maga volt a dán jóléti filmes csoda: egy agyonbonyolított dráma, mely mégsem dőlt bele önnön fontosságába (nem úgy Susanne Bier következő filmje - az beledőlt). A skandináv térséget felügyelő remake-bizottság viszont épp a fontosságot látta meg a dán gyarmatáruban, így az amerikai változatban nem csak úgy egyszerűen megtörténnek a dolgok, hanem csupa fontos dolog történik meg a fontos dolgok kissé keresett módján - a nem fontosakat meg hatalmi szóval átvezényelték egy másik filmbe.

A Sumach Ecksként anyakönyvezett előadó eleddig vagy öt különböző művésznéven alkotott: volt ő már Randy Johnson, Sumach Valentine vagy simán Sumach is - utóbbit abban az időben használta, amikor még a Masters Of Universe, majd a Kilowattz nevű, kultikus hiphopproducer-kollektívák beltagjának számított. Egy ideje már Gonjasufiként mutatkozik: ezen a nevén vendégszerepelt Flying Lotus méltán ünnepelt 2008-as, Los Angeles című albumán - ekkor figyelt fel, s csapott le rá a Warp kiadó.

Nekem úgy tűnik, hogy a Rammstein az arénarock-korszak halála előtti utolsó zenekar, amelynek még lehet esélye követni az olyan színpadi show-ban is bivalyerős elődöket, mint a Kiss vagy Alice Cooper. Egy Rammstein-koncert ugyanis nem úgy néz ki, hogy az ember az első sorban állva érzi a zenészek izzadságszagát, és fejbekólintja az elhajított dobverő, hanem felkapaszkodik a Sportaréna kakasülőjére, kicsit botorkál a félhomályban, mintha moziban lenne, bosszankodik a folyamatosan mobiltelefonáló, ide-oda járkáló rétegen, aztán seggen ülve végignézi az előadást. Ami persze egészen jól sikerült, hiszen a Rammstein gyakorlatilag a koncertjeinek köszönheti a hírnevét.

A Turin Brakes új stúdióalbuma több szempontból is újrakezdés a szimpatikus, pasztelles akusztikában utazó londoni páros - a gitáros-énekes-frontember Olly Knights és a gitáros-vokalista Gale Paridjanian - életében. Az Outbursts a stúdióban és koncertjein többnyire kísérőzenészekkel kiegészülő duó első sorlemeze a zenekar első tíz évét tételező dupla válogatásalbum, a Bottled At Source - The Best Of The Source Years óta, egyúttal debütáló albuma új hanglemezkiadója, a jó nevű, független Cooking Vinyl kötelékében.

Az amerikai hadsereg titkos kísérleteire aligha érvényes a hollywoodi filmvégekhez hozzátoldott értesítés: "A produkció során állatéletekben nem esett kár." Jon Ronson oknyomozói munkájából az derül ki, hogy ezt az apróságot leszámítva a Különleges Erők vezetői szinte mindent megtettek annak érdekében, hogy a pszichológiai csodafegyverek terén kifejtett lankadatlan erőfeszítéseik egy felettébb kártékony, állat- és emberéletekre egyaránt veszélyes hollywoodi szatírát tegyenek ki. Hollywood azonban, mint azt a Ronson gyűjtéséből készült mozi tanúsítja, igen óvatosan csipegetett abból a felhalmozott őrület- és paranoiahalmazból, mely számos vérlázító kecske- és embersorson keresztül ad képet az amerikai hadsereg legfelső szintjein mozgó megélhetési vajákosok, gyakorló pszichopaták, tánctanárok és harcművészek, nindzsák és bűvészek, jedik és távollátók működéséről.

Ötven körüli, kissé ápolatlan, iszákos, az élettől is undorodó New Yorki-i szaxofonista: tipikus sodródó, passzív hős, tökéletes figurája egy közepesen minimál stílusban utazó független szerzői filmnek - ilyen alkotás Darko Lungulov önéletrajzi ihletésű első nekifutása is. Melyben zenészünk távozni kényszerül brooklyni albérletéből, s ezért meg a gyors pénzhez jutás érdekében elfogadja egy szerb bevándorló ajánlatát: ötezer dollárt kap, ha Belgrádba utazik és a vízumszerzést elősegítendő feleségül veszi annak hátrahagyott barátnőjét.

Vannak kedvenc lemezek, vannak kedves lemezek, és van egy halom olyan lemez, ami meg csak úgy hozzánk nőtt valahogy. Ezek a nem is rossz lemezek.

Hol volt, hol nem volt, még hazánk határán is túl, az újvidéki Ifjúság című lap irodalmi mellékletéből egy antológia jelent meg Kontrapunkt címmel (Symposion könyvek 3.). 1964-et írtunk éppen, és már nagyon érződött, hogy a poros, kisvárosi, népies és álnépies vajdasági irodalomban egy új nemzedék jelentkezett, új nyelvvel, új élettel, új irodalommal és új hagyományokkal. Domonkos István, Ladik Katalin, Végel László, Tolnai Ottó, Gion Nándor - és még sokan mások szerepeltek benne, és most azonnal méltatni kezdeném őket, ha nem egy 2010-es magyarországi dzsesszkoncertről kellene írnom.

Jon Ronson brit gonzóújságíró és dokurendező szép, igaz történetére az amerikai hadsereg paranormális kísérleteiről legfeljebb a szerző és szűkebb családja mondhatta, hogy megfilmesítésért kiált. A kétségtelenül jó tollú Ronson egy szaftos sztoriért a fél kezét, egy jó poénért mindkettőt odaadná; unalmas szakértők helyett szívesebben mutat be szórakoztató lunatikusokat; szabadon keveri a tényeket a vélekedésekkel és városi legendákkal, a valódi projekteket a fiókban maradt inkább többé, mint kevésbé agyament tervekkel és összeesküvés-elméletekkel. Ebből a katyvaszból nem készíthető nagypályás hollywoodi mozi. Vagy mégis?

A mezei társalkodónőből váratlan gyorsasággal arisztokratafeleséggé emelkedő ifjú hölgy új keletű magánboldogságát férje impozáns cornwalli kastélyában mindinkább beárnyékolja a rejtélyes körülmények között elhalálozott első nej nyomasztó, fenyegető emléke. Első, de bizony még második ránézésre is egyszerre kimódolt s mégis szimpla történet Daphne du Maurier hajlott korú bestsellere, csakhogy a bűnregények értékét éppúgy nem a letaglózó eredetiség vagy a komplexitásával nyűgöző cselekmény teszi, amint - hogy cikkünk szorosan vett témájához közelítsünk - a musical műfajának kiismerhetősége sem befolyásolja érdemben egy-egy új produkció élvezeti értékét. A titok mindkét esetben roppant banális: a hangulatteremtő tehetség és a jól megválasztott előadásmód felülír jószerint minden úgynevezett ésszerű kifogást. Emiatt tudjuk máig egykönnyen felidézni az 1940-es filmváltozatból Joan Fontaine bájos, ám mind riadtabbá váló arcát, a démoni házvezetőnő basáskodását, a Manderley körül gomolygó ködöt vagy épp Alfred Hitchcock szokott emblematikus felbukkanását a Rebecca kulisszái között. S ugyanezért váltott ki a recenzensből egészen szokatlan mértékű lelkesedést Sylvester Lévay és Michael Kunze 2006-os musicaljének budapesti premierje. Mert meglehet, Lévay e művében is a musicalköznyelv meghitten ismerős készletével dolgozik, azonban zenéje már a nyitó percekben erős légkört teremt, s a történetben rejlő feszültséget csakúgy szakavatottan gerjeszti, mint a romantikus potenciált. Az elhunyt feleség baljós emlékét növesztő Rebecca vagy épp Maxim de Winter és a történetet elbeszélő Én, azaz a második Mrs. de Winter nagy kettőse mindenesetre kiérdemli a slágerré válást, s hála Kunze hű és mégis musicalszínpadra termett librettójának, a darab egésze jócskán több a Hitchcock-klasszikus pénztárkönyvre sandító megidézésénél.