Zene

Nem rólunk, viszont nekünk beszél Koltai M. Gábor rendezésében A Danton-ügy, amely a Stúdió "K"-ban került színre. Szerzője, Stanislawa Przybyszewska majdnem kilencven éve írta (Daniel Gerould remek esszéje a szerzőről és a darabról olvasható a színház honlapján), egy régóta modellértékűnek tekintett, ismertnek tételezett, ám voltaképpen igazából mindmáig kevéssé ismert helyzetről: Danton és Robespierre antagonisztikus szembefordulásáról, alig öt évvel a francia forradalom kitörése után.

Már réges-régen elmúlt az az idő, amikor a művészetet az önmagáért való szépséggel vagy a tradicionális műfajokkal (festészet, szobrászat) azonosíthattuk. A mai művész sokszor kutató, s egyik "feladata" a társadalmi igazságtalanságok vagy a rendszerváltás veszteseinek számbavétele, a piaci viszonyok kritikája, a múlt feltárása, és mindezek szembesítése a befogadókkal. A kiállításaival leginkább a kapitalizmus és a globalizáció visszásságait körüljáró budapesti Trafó Galériában és a fennmaradásáért küzdő dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben (ICA) egy nemzetközi projekt keretében most olyan munkákat láthatunk, melyek az európai szövetkezetek működésére fókuszálnak.

"Megcsináljuk és bemutatjuk. Sőt azt is hajszálpontosan tudom, mi lesz a reakció.

Vegyes a kiállítás felhozatala - és ezzel együtt is kellemes meglepetés. A konceptualizmus csak látszólag egyszerű, és a kézenfekvő poénokat már lelőtték az elődök - illetve pont ezt a hatást keltik a rossz konceptművek, a jók pedig a rá- és felismerés katarzisát hozzák. Itt mindkettőből van bőven.

A Rubicont sosem kellett félteni attól, hogy ne találna kellően érdekfeszítő, akár a laikus olvasókat is lekötő témákat. Az új szám rögvest a szabadkőművesek, a "páholyok misztikus világának" titkait ígéri - s valóban: rendkívül alapos, informatív keretesekkel telerakott, gazdagon illusztrált blokk foglalkozik a szabadkőművesség múltjával és történelmi jelentőségével.

Minden van ebben a fényképalbumban (de miért nagybetű az l - vagy hagyjuk ezt?), ami csak kedves lehet a kóborló budapesti hangulatgyűjtőnek. Kontrasztok: régi és új, fény és árnyék.

Mel Gibson utolsó világraszóló alakítása 2006. július 28-án egy malibui autópályán esett meg (helyi idő: 2.36 a.

című vígjátékát Debrecenben Szergej Maszlobojscsikov rendezte, aki önmagát kérte fel a díszlet megtervezésére is. Ha nem így lenne, azt mondanánk, hogy a díszlettervező erősen fúrta a rendezőt: a monumentális faépítmény ugyanis alig hagy helyet a játszóknak, és olyan hangos, hogy vagy mozogni lehet rajta, vagy beszélni. A fa rusztikus hangulata amúgy passzol az előadáséhoz (és Balla Ildikó természetes, nehéz anyagú jelmezeihez is).

Nem állítom, hogy általános érvényű jelenségről van szó, de Magyarországon kétségtelenül létezik olyan felfogás, mely szerint ha egy magyar előadó az ügyes, "szolgai" másoláson túl nem ad hozzá valami sajátos(an magyar), egyedi ízt a zenéjéhez, az nem lehet olyan jó és annyira sikeres - főleg ha angol nyelven énekel. Az elmúlt évtizedben azért feltűnt pár zenekar (a Moog, az Amber Smith vagy a Gonzo), amely valamelyest árnyalta ezt a képet, bár nagy áttörésről az ő esetükben sem beszélhettünk.

"Zsidók, házasságközvetítés, hegedűszó, péntek esti gyertyagyújtás [...] Olykor egyszerre 60 zsidó is volt a színpadon." Naplójának 1967-es szakaszában Karinthy Ferenc sommázta ekképpen a West End korabeli kurrens szenzációját, Jerry Bock, Joseph Stein és Sheldon Harnick musicaljét, s a világjáró író még egy indignálódott félmondatot is beszúrt angliai beszámolójába: "ezért jöttem Londonba?". Mi tagadás, a Sólem Aléchem írásain alapuló Hegedűs a háztetőn olykor valóban a zsidó egzotikum és sóletromantika gyűjtőhelyének tetszik, könnyes-bús, ám azért harsányan színes anatevkai anzikszkártyának. Csakhogy persze több is ennél, s így a musical előadásainak egyik legnagyobb kihívása rendesen éppen az szokott lenni, hogy a produkció azért mégse váljon az ámuló rácsodálkozás (vö. Jákob rabbi kalandjai: "Milyen szép strájmli!"), a folklór és a hangulatos couleur locale megteremtésének kizárólagos színterévé.

1950. június 25-én az észak-koreai csapatok behatolnak Dél-Koreába; ezzel és az USA hadba lépésével szoros összefüggésben a történetet elbeszélő főhős kedves édesapján a beteges utódféltés jelei kezdenek mutatkozni. Ne kerteljünk, hisz maga a szerző sem tesz ilyet: ez a fia szerinti "masszív kisember", a New Jersey-i Kóser Mészárosok (nem baseballcsapat, bár úgy hangzik) Egyletének tagja fogja magát, és becsavarodik. Ezt is azzal a kötelességtudással és alapossággal teszi, mint minden mást az életben. A csirkék helyett fiát, a katonakorba lépő legifjabb Messnert kezdi nyúzni, akit a meghitt családi mészárszéktől messzire üldöz a hirtelen elhatalmasodott atyai aggodalom.

Az elsősorban drámaíróként ismert és elismert szerző prózakötetét többnyire óvatos várakozások, a színpadra szánt művek felőli olvasatok szándékai övezik, holott e tizenhét novella létmódjában és működésében is autonóm mű, ráadásul nagyon pontosan és egyértelműen állnak össze novellafüzérré, szembefordulva a mindenáron regényt (el)várás manapság oly jellemző divatjának. Egressy kis történetei nem is akarnak többnek mutatkozni, mint amik: a Most érsz mellé "mindössze" jól megírt novellák ügyes és jelentéssel bíró szerkezetbe foglalt gyűjteménye.

Hogy mi történik itt, "elöl", mi folyik az úgynevezett művészettörténeti vagy művészettörténészi közmegegyezés esztrádszínpadán, ahol érvényesítődnek, máskor érvényüket vesztik munkák, életművek, nos, azt nagyjából tudjuk. Tudjuk, mert a szemünk előtt folyik a dolog, tudjuk, mert mi magunk is részesei vagyunk valamilyen szinten a szcénának, mert nekünk is megvannak a szándékaink: akarunk mi is valamit, legalább már annyit, hogy a megegyezés a szájunk íze szerint való legyen.

A Kispál és a Borz alapítója, a Kiscsillag frontembere, a Csík zenekar kísérleti projektjeinek ötletadója és résztvevője, a kortárs magyar költészet zenés népszerűsítője, valamint egy saját fesztivál, a Fishing on Orfű gazdája. Hétfő óta Kossuth-díjas. Lovasi Andrással a díj átvétele előtti éjszakán egy pesti kiskocsmában beszélgettünk.