Zene

Sosem találkoztam Paul Newmannel - kezdi előszavában a filmkritikusként is tevékeny biográfiaíró, majd mielőtt még köszönetet mondana forrásainak és szeretteinek, gyorsan leírja, miképp nem találkozott Paul Newmannel. Komoly bátorítást jelenthet minden jövendőbeli sztárbiográfus számára, hogy dacára e nem találkozásnak, Shawn Levynek így is több mint 400 oldalnyi anyagot sikerült összeírnia választott tárgyáról. E vaskos, s viszonylag biztos kézzel vezetett szövegfolyam valóban kiad egy olvasmányos, egyenes vonalú, egyenletes mozgást végző emberéletet - még ha ez nem is biztos, hogy a clevelandi (s kismértékben persze magyar) Newmanek színésznek állt, Paul nevű fiacskájáé. Levy verziója mindenesetre jól illik a közismert sztárimázshoz, melyet a szerző - szimpatikus vonása ez a könyvnek - nem is igen akar megpiszkálni, legfeljebb itt-ott hozzátold némi kis színeset.

Tizedik kötetéhez érkezett az Osiris Kiadó nagyszabású, és immár kétségbevonhatatlanul minőségi vállalkozása, a Nemzet és emlékezet című sorozat. Az egységesen hármas tagolású (Források; Közéleti, politikai irodalmi emlékezet; Tudományos emlékezet) szöveggyűjteményeket az adott korszak értő ismerői szerkesztik, eddig minden alkalommal nemcsak arányosan válogatva a primer és szekunder forrásokból, illetve a szaktanulmányokból, de többnyire izgalmas, továbbgondolásra érdemes szempontokat is fölvetve. A sorból a mostani kiadvány sem lóg ki, amennyiben Az első világháború megbízhatóan hozza az elvárt nívót.

A mindenkori könyvrecenzens rendszerint okkal feltételezi, hogy személyes múltja nem tarthat igényt számottevő közérdeklődésre, ám a szubjektív emlékek olykor az általános érvényű megállapítások támaszaivá válhatnak. Ilyesformán a tény, miszerint e sorok írója néhány rövid esztendő leforgása alatt immár ötödször lát valamely újonnan megjelent operai kalauz, kislexikon vagy képes enciklopédia ismertetéséhez, alkalmasnak tetszik annak bizonyítására, hogy az évtizedeken át folytatólagosan elhantolt műfaj nemcsak eleven, de még efféle kísérőzsánereket is vígan éltet.

Buenos Airesben született, római, párizsi kitérők után ma Madridban él. Tenor létére baritonszerepek felé kacsingat, operahősként szerzett hírneve ellenére szívesebben áll a karmesteri pulpituson. José Cura február elején az Operabál díszvendégeként érkezik Budapestre.

Ha ez a szeretethiányos fiatalember, aki ágyrajárói státusban múlatja napjait Bécsben, egy hajléktalanszállón, többek közt Schlomo Herzl könyvnepper társaságában, egy picivel tehetségesebb festő, másképp alakult volna a huszadik század történelme. De Tábori György Mein Kampf című darabja nem erről szól - ez csak úgy mellékesen jutott eszembe.

A tavalyi év rendezvényei, konferenciái, kiállításai a rendszerváltás köré csoportosultak - ebbe a sorba illeszkedik, ugyan kicsit megkésve, a LuMu tárlata is. Az 1989 és 2009 között készült közép- és kelet-európai videomunkák az elnagyoltan csak szovjet blokként titulált térség problémáival foglalkoznak, azokkal a vékony szálakkal, amelyek az agyonhallgatott és kibeszéletlen múltat kötik össze a jelennel, a radikálisan megváltozott, sokszor frusztráló társadalmi-politikai környezettel.

Egy sorozatgyilkos nászutasokat gyilkol Hawaiin - kevésbé finom lelkületű alkotó bizonyára horrort rendezett volna e szomorú hírből. Ám A szökevény (amiben Harrison Ford menekül Tommy Lee Jones elől) forgatókönyvírójaként magának nevet szerző (jó ideje rendezéssel is foglalatoskodó; pl: Menekülés a félelembe) David Twohy többet is, kevesebbet szeretett volna holmi mészárosmunkánál.

Az, hogy Serge Gainsbourg és Jane Birkin 1971-es születésű lánya a színészi tehetségen kívül külön könnyűzenei spirituszt, ízlést, attitűdöt is örökölt szüleitől, voltaképp nem meglepő. Az pedig, hogy a néhány hete megjelent IRM jó lemez (ihletett és árnyalt, egyszerre finom, kellemes, artisztikus, sőt dögös), megint csak nem furcsaság, hiszen bő három évvel ezelőtt megjelent első felnőttkori albuma (volt egy "gyereklemeze" is, az 1986-os Charlotte Forever, melyre a dalokat az apja írta) ugyancsak rendben volt.

- teszi fel a kérdést Hollywood eddig vagy tíz romkomot maga mögött tudó doyenje. És amilyen ravaszdi, meg is válaszolja: Alsóretkesre, ami - még jó, hogy nem Bivalybasznád ugrott be a fordítónak - a nagy vízen túl a wyomingi Rayt takarja.

Hogy egy DVD-n vannak extrák is, azt már rég megszoktuk - az már ritkább, hogy a képernyő előtt fél méterrel elevenedjenek meg a kimaradt jelenetek meg a csatolt videoklip. Pont úgy, ahogy a Szuez Film Nibelung-víkendjének, azaz A Nibelung-lakópark című Krétakör-előadás mozifilmes és DVD-s megjelenését népszerűsítő minifesztiváljának második napján történt. A "Krétakör ex-társulatának meglepetés műsora" mindazonáltal nem valamiféle egyszeri és megismételhetetlen réunion volt, ahogy azt a keményvonalasabb rajongók várhatták, sokkal inkább afféle betekintés egy osztálytalálkozóba: abba a részébe, amikor a csapolt sör már elfogyott, és az első tömények hatására az egykori sorstársak egymás hátát lapogatva felidézik szép napjaikat.

munkái időtlenek. A művész egyetlen célt követ egész eddigi pályafutása során; zárt paradigmán belül újul meg, de ennek nincs jelentősége a befogadó számára.

"Hetvenkét évesen vettem fel első szólólemezemet, mert mégis meg akartam magam 'örökíteni'. Örök bánatom volt ugyanis, hogy a világ számára nem létezem önálló lényként, hanem csak úgy, mint a férjemhez tartozó valami.

Alighanem hiánypótló munka született Polina Daskova tollából. A Moszkvában élő írónő nem akármit fedezett fel, hanem a lépkedő tébolyt - úgy bizony! Képet ugyan nem közölt róla, de láttató erejű prózája szinte elénk vetíti, ahogy e jó mozgású metafora lesben áll egy moszkvai sarkon, és ballonját széttárva a járókelőket ijesztgeti.

Mondhatjuk, hogy 2009 az úgynevezett szupergruppok éve is volt: az underground rockzenében legalábbis nagy dolgok történtek a neves zenészek alkalmi projektjeinek terepén.