Zene

Borat, ha nem is műfajt, de precedenst teremtett: a magát kazahnak mondó álőstahó felkészületlenül érte a művelt Nyugatot, mely hol vele harsogta a raszszista himnuszokat, hol fehérkesztyűsen lekezelte a vécéből ivó, civilizálatlan vadembert. (Azok jártak csak jól, akik idejében felismerték a bohócot, ám ők voltak kevesebben.) A nagy kérdés egy darabig az volt, hogy Sacha Baron Cohen most akkor velünk vagy rajtunk röhög, majd az, hogy melyik szereplő miért perel (jól összevágva ez is kitett volna egy érdekes másfél órát), végül pedig, hogy folytatható-e a világraszóló átverés.

Sikeresen eltelt az idei zamárdi zenei fesztivál is: a zömmel (bár nem kizárólag) az elektronikus tánczenék rajongóit megcélzó rendezvényben aligha csalódtak az élménytől látni valón (s napról napra egyre jobban) megittasult látogatók. Reméljük, hogy a szervezők, valamint Zamárdi és környékének lakói sem jártak rosszul (legalábbis erre utal a minapi sajtóhír, mely szerint a házigazda jogán járó bevételekből rendezi Zamárdi a tőle elszakadt Szántóddal szembeni tartozásait...). A fellépők között már viszonylag több volt a morgás, amit nem kis részben a hangerőlimit váltott ki: akadt olyan vendégművész (konkrétan a méltán népszerű osztrák Parov Stelar), aki addig nem is volt hajlandó színpadra lépni, amíg vissza nem kapta kedves basszusait.

A leány beleszeret a vonzó, egzotikus idegenbe, s elhagyja érte szokott környezetét, ámde a kulturális különbségek a harmadik felvonásra ellehetetlenítik a kapcsolatot - ez a világirodalmi áthallásoktól sem mentes szüzséváz az alapja egy máig nagy népszerűségnek örvendő, roppant igényes, valamint egy kevésbé sikerült Lehár-műnek. A világbíró változat A mosoly országa, míg a haloványabb az 1910-ben bemutatott Cigányszerelem, amelyben persze értelemszerűen nem egy fegyelmezett kínai herceg, hanem éppenséggel Józsi, a csapodár véralkatú cigánylegény a vágyott idegen. A maga idejében Monarchia-szerte jelentős sikert arató és inkasszáló, a bécsi valcert cigányos-magyaros-romános elemekkel összevegyítő operettnek ma már jobbára csak egyetlen slágerét, az olykor operadívák ajkán is felhangzó Messze a nagyerdőt dudorásszuk, amennyiben menthetetlenül melankolikus hangulatunk támad.

Az eső zuhog, mintha dézsából öntenék, az utca másik oldalán valamelyik kapualjban öltönyös, kalapos cingár alak húzza meg magát - még nem ismerjük fel Jimmy Cagney-t. A felénk eső oldalon csukott autók állnak meg, s felöltős figurák szállnak ki, hogy nyakukat behúzva vagy a főnök feje fölé éppenséggel esernyőt tartva besiessenek egy közeli magánklubba. Amikor a bejárati ajtó becsukódik mögöttük, odaát kiválik a kapualj árnyékából a fickó, keze mélyen föltűrt gallérú zakója zsebébe nyúlik, szorongatja az imént rabolt két forgótáras hatlövetűt, s átvág az úton - aki emlékszik William A. Wellman A közellenség című filmjének bosszújelenetére, könnyen belátja, hogy a gengszterfilmek egyik fő csoportozata, a gazdasági válsághoz megvalósítási idejükben vagy tárgyukban köthető ún. közellenségfilmek egy iszonyúan szigorú, már-már balladai kötöttségű, kikezdhetetlen látványdramaturgiára épülnek. A közellenség (1931 - a műfaj nagy ideje ez, ekkor született A kis Cézár Edward G. Robinsonnal, segy év múlva Howard Hawks Sebhelyesarcúja) aztán úgy folytatódik, hogy maradunk az utcán, az esőben, scsak a fegyverropogás hallik ki a szórakozóhelyről. Végül a sebzett Cagney kitántorog az utcára, menekülne is, meg emésztené is az iménti tömegmészárlást, mindenesetre hosszú vonaglása a zuhéban simán veri Gene Kelly húsz évvel későbbi táncát az Ének az esőben vonatkozó részeiben. Azóta az ilyesmi kötelező gyakorlat, vászonfestészeti feleltetés, a legutóbbi ötöst emlékeim szerint Sam Mendesnek osztotta ki a rajztanár, amikor Tom Hanks, a megbántott bérgyilkos Paul Newmant és bőséges és kellőképpen rosszarcú házanépét lövi kásává A kárhozat útja című, comicsok világát idéző röpdolgozatában. Ahogy az eső veri azokat a puhakalapokat - meg lehetne egyenként számolni a cseppeket, mint Cagney-n, lásd továbbá: annyi áldás szálljon rája.

Pán Márta nem volt rokona Pán Imrének, ahogy a névazonosság miatt sokakban fölmerülhet, és nem volt közvetlen kapcsolata a második világháború utáni magyar művészet progresszív csoportjával, az Európai Iskolával sem. Az Európai Iskola működésének második évében, 1947-ben Pán Márta Párizsba emigrált anélkül, hogy tapasztalata lett volna a nonfiguratív művészet hazai erőfeszítéseiről, amelyek Pátzay legendásan doktriner osztályába nem szivárogtak be. Ennek ellenére a párizsi magyar emigránsok révén azokhoz a művészekhez jutott el (Étienne Hajdu vitte el Léger műtermébe), akik az otthon maradókat is befolyásolták, így a hatvanas évek közepére teljes összhangba került a magyarországi művészettel, illetve az ővele. A magyar szobrászat megújulásának évtizedében Pán Márta szobrai az európai iskolás Barta Lajos egyensúlyozó és a neoavantgárd Csutoros Sándor függesztett formái között helyezhetők el. Neki azonban nem kellett kultúrpolitikai vagy egzisztenciális okokból olyan kompromisszumokat kötnie, mint Bartának a hivatalos pályázatokra benyújtott szocreál tervekkel, és a neoavantgárd művész jelképesen tragikus sorsa is elkerülte. Marta Pan a kelet-európai avantgárd művészek "zavartalan" karrierjét futhatta be a kései modernista Franciaországban, és "megbecsült művésszé" vált Japánban.

Az Amerikai szépség híres nyitójelenetében felülről közelítettünk a polgári nyavalyákat rejtő kertvárosra, és az sem volt akármi, amikor Kevin Spacey főszereplőtől szokatlan beletörődéssel már a legelején bemondta, hogy 42 éves amerikai férfi létére egy éven belül halni készül. Bár ezúttal oldalirányból közelítünk a medencés (kis)polgári síkra, mely valamelyest el is marad a Lester Burnham-i nívótól, a kezdeti panaszhang majdhogynem ugyanaz: íme egy férfi, aki nincs is itt.

Ilyenkor, kalászonyos idején, a hibernális hónapoktól távol, midőn nem jósol hóhömpöt a légtüneménytan, annál gyakrabban fias ménkűt, jólesik begördülni nyargonczánkon, jobban mondva gyorsonyánkon, ha már bérszáguldóra nem telik, a serkápolna kertjébe, hol a hömpöc mellett ajánl helyet az étnök. Mindenféle hajdanócokról, ősotrombról, ásatagemberről beszél éppen a baromtudományban is eligazodó, amúgy a taglalati mértanban otthonos, föllengész cimboránk, aki belefáradt mára a dülények, hegyes gömbölyegek, tetények és egyéb önmik külzeléki hánylás útján végzett tanulmányozásába.

A történelmi magazin kiemelt témái ezúttal az 1942-es januári és az 1944-es őszi-téli délvidéki vérengzések. Az 1942-es "hideg napokon" a magyar honvédség és csendőrség partizán- és csetnikellenes tisztogató akciója közönséges tömeggyilkosságba torkollott, melynek 3340 polgári áldozata volt (köztük 147 gyermek).

Ahogy a posztmodern, úgy annak ikonja is fárad és öregszik, ám emiatt talán egyiküket sem fogjuk inkább vagy kevésbé szeretni. A győri püspökség által is gerjesztett kiemelt érdeklődéssel kísért program mindazonáltal - netán meghallgattattak a közös imák, elérte célját a koncerttel egy időben tartott szentségimádás? - kiábrándítóan unalmas, fölöslegesen elmaszatolt volt; s ha az említett egyházkerületből (vagy bármely másikból) bárki is a nézők között lett volna, hamar belátná: ettől ugyan senkit és semmit nem kell félteni. A díszletezés minimalizmusa mellett kifejezetten nevetségesen hatott a koncertkezdetkor leeresztett fekete függöny, mely egészen az énekes első megszólalásáig takarta a teljes színpadot, majd hirtelen lehullt, s a túláradó füstben feltűnt a jócskán elhízott frontember sziluettje - persze a megjelenésén sem a sejtelmes és szinte kizárólag fentről érkező fények, sem a köztudomásúlag slankító fekete ruha nem segített sokat.

Biztos ismerik, biztos van arra szó, amikor minden ugyanolyan, mint amikor jó volt, de mégis üres, érdektelen az egész, de akkor sem bírjuk elengedni. Amikor a tudat minden tiltakozása ellenére, tehetetlenségből válik bűnrészessé az ember.

Deskripciós munkánkat ugyan jelentősen megkönnyíti, ha Finket, polgári nevén Fin Greenallt egyszerűen csak a Ninja Tune kiadó José Gonzálezeként jellemezzük, ám igazságtalan volna a brit énekes-dalszerzőt oly sikeres svéd kollégája szimpla kópiájának beállítani. A hasonlóság persze tagadhatatlan, hiszen Greenall zenéjének éppúgy a minimalista és repetitív akusztikus gitárfutamok s az ezeket kísérő szomorkás, puha férfihang a legmarkánsabb vonásai, énekstílusa azonban inkább kötődik a soul-r'n'b hagyományhoz, s ez a roppant érzelemdús tónus pompásan illeszkedik a csendes éjszakai zenéhez, amelyet két kísérőtársa, Guy Whittaker basszusgitáros és Tim Thornton dobos (jól hallhatóan mindketten a bristoli trip-hop szerelmesei) tölt meg diszkréten vibráló feszültséggel.

Biztonsági öveket tessenek bekapcsolni, lapunk tényfeltáró stábja időt és fáradságot nem kímélve megtalálta Magyar Bálint főművét! Már ha hihetünk a korabeli feljegyzéseknek. Mindenesetre a kiváló Veres József így ír 1980-ban a Filmvilág hasábjain közreadott szellemes és informatív vitaindítójában: "Az átültetések közül egyébként alighanem Magyar Bálinté viszi el a pálmát.