könyv - Ingo Schulze: Mobil

  • - kornya -
  • 2011. július 7.

Zene

Életünk amolyan lassú kis krimi, amiben nincs fondorlatos gyilkosság, se dramaturgiailag kitervelt fordulat, mégis nagy a tét, nyomozni kellene, elemezni, értelmezni magunkat, viszonyainkat, amit nem teszünk meg persze - restségből, gyávaságból, mindegy. De jön ez a Schulze, aki mindent megfigyel: elvétett hangsúlyt, vétlenül kimondott rossz választ, meggondolatlan mozdulatot.
Életünk amolyan lassú kis krimi, amiben nincs fondorlatos gyilkosság, se dramaturgiailag kitervelt fordulat, mégis nagy a tét, nyomozni kellene, elemezni, értelmezni magunkat, viszonyainkat, amit nem teszünk meg persze - restségbõl, gyávaságból, mindegy. De jön ez a Schulze, aki mindent megfigyel: elvétett hangsúlyt, vétlenül kimondott rossz választ, meggondolatlan mozdulatot. Olyan tájakat ír, amilyeneket Caspar David Friedrich festett, csak Schulze novellatájaiban a melankólia mellett valami kellemetlen feszültség is van: sejtjük, hogy a dolgoknak nem lesz jó végük, de néha mégis, hátha...

A díjhalmozó exendékás író kizárólag a máról és olyan emberekrõl ír, mint te meg én. Ilyen a világot járó író is, aki több történet fõszereplõje, és természetesen nem azonos a szerzõvel, aki persze erre rájátszik galádul. Hõseinek tapasztalata - a szerelem, a féltékenység, az élet zamatába keveredõ fanyar íz, kisebb-nagyobb boldogtalanságok heroizmusa - mind ismerõs. Vegyük például a fiatal ügyvéd történetét: éppen amikor feljebb lép az irodai szamárlétrán, rátalál a szerelemre is, ám kiderül, hogy a lány - de nincs szívem lelõni a poént. Nekünk, magyaroknak különösen tanulságos a Kertész Imre 91-es Budapest-Bécs utazásának Jegyzõkönyvére, és az arra írt Esterházy-szövegre (Élet és irodalom) reflektáló novella: egy német író a magyar EU-csatlakozás elõtti héten ugyanezen az útvonalon próbálja átélni a magyar írókollégák egykori kelet-európai szorongását, aminek kudarcáról élvezetes öniróniával számol be Schulze.

Sosem tobzódik képekben; mondatai néha unalmasak, de többnyire csendesen izzanak a novellák. Az elsõ látásra lineárisan elmesélt történetekrõl pedig hamar kiderül, hogy rafinált kis dögök, amelyeket ezúttal is Nádori Lídia magyarított.

Fordította: Nádori Lídia. Európa, 2011, 262 oldal, 3000 Ft

***** alá

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.