A Nobel-díjas portugál író memoárja épp oly csapongó, mint egy kisgyerek fantáziája. Ez aligha véletlen, hiszen Saramago gyerek- és kamaszkorának egykor volt világát próbálja újból birtokba venni. Hangulatokat, érzéseket, színeket, jelentéktelennek tûnõ pillanatokat idéz föl, s mindeközben folyamatosan azzal küzd, hogy voltaképpen mi is az, amit a könyvben a saját élete lenyomataként örökít meg. "Néha azt kérdezem magamtól, valóban magaménak mondhatok-e bizonyos emlékeket, s nem a másokéra emlékezem-e, nem voltam-e én magam csak tudattalan résztvevõje némely epizódoknak, melyekrõl késõbb, mások elmondásából szereztem tudomást, mert elmondták, akik jelen voltak, hacsak nem olyasmirõl beszéltek, amit õk maguk is másoktól hallottak." Aggodalomra persze semmi ok, mert megtudhatunk számos érdekességet például a húszas-harmincas évek Portugáliájáról vagy a szerzõ családjáról (hogyan lett családnév az eredetileg gúnynévként használt Saramago stb.). Elárulja azt is, hogy miért változtatta meg az eredetileg kigondolt kötetcímet (A kísértések könyve), és további ún. filológiai adalékok is kibányászhatók mondjuk az író két korábbi mûvéhez, A kolostor regényéhez és a Minden egyes névhez. Az emlékezésfolyamot mindenekelõtt ezek a klasszikus értelemben vett önéletrajzi betétek éltetik. Az eltûnt idõk fölötti könnyed, szórakoztató, ám nem különösebben eredeti mélázás, ami pedig gyaníthatóan a fõ csapásiránynak volt szánva, inkább ront, mint emel a szöveg minõségén.
Fordította: Lukács Laura. Palatinus, 2008, 170 oldal, 2700 Ft
***
