"Amikor ezeket a sorokat írom, és hasonló helyzetben, teljesen jogosnak tartom a lakosság aggodalmát, bizonytalanságát. Szükséges lenne minden kósza hír, suttogás eloszlatására hivatalosan közölni, hogy itt és itt, ezek és ezek vannak fogva tartva, ügyük kivizsgálás alatt van stb. Mindaddig, míg ez nem történik meg, s amíg forradalmárokat is vegyesen bűnözőkkel fogva tartanak, a bizalom nem áll helyre a hivatalos szervek és a nép között. Ez a bizalmatlanság egészséges, a nép kritikus állásfoglalását képviseli, s mindaddig élni fog, amíg a kormány szava a nép szava nem lesz. Ez nem jelenti azt (...), hogy a tömegek uszályában kell járni. De az egész helyzet a forradalom alatt épp fordított volt: a kormányok, a Parlament, a politikusok kullogtak az események után. Míg a Parlament tárgyalt és vitázott és gondolkozott a következő lépésen, a nép az utcán cselekedett, csinálta a forradalmat a gyakorlatban, kivívta a győzelmet apró és sorsdöntő ügyekben, a Parlament csak konstatálni tudta a történteket, de nem irányította a forradalmat. Ez egy módon lett volna lehetséges, ha Kádár János kijön a harcba, a nép közé. Így vált volna igazi, tiszta vezérévé a harcnak, rengeteg vért, erőt megkímélhettünk volna." A letartóztatását követő novemberi napokban, önkéntes, részletes önvallomásában írta ezeket a mából nézve elképesztően naivnak, már-már hibbantnak tűnő mondatokat Angyal István, miközben nem kizárt, hogy megfordult az is a fejében: a "hasonló helyzetből" vagy-is a cellájából a tárgyalótermen át már csak az akasztófa alá vezethet az útja. Addig aztán még több mint két év telt el.
Huszonnyolc éves volt 1956-ban, tizenkét éve már, hogy megjárta Auschwitzot és Sachsenhausent. Volt kékcédulázó ifjúkommunista, a megbírált Lukács mellett érvelő, majd kirúgott bölcsészhallgató, önkéntes kultúr-, utóbb sztahanovista építőipari munkás, értelmiségi baráti kör serkentője-mozgatója. A Tűzoltó utcai felkelőcsoport vezetője, a forradalom leverése után a végsőkig kitartó röpcédulagyártó.
Előéletét Eörsi László szikáran és tömören vázolja föl a kivégzésének ötvenedik évfordulóján bemutatott könyvében, ahogy ezt korábbi 56-os munkáiban is megszoktuk, és kellőképpen értékeltük is (például Isten árvái, Magyar Narancs, 2007. november 8.). A forradalmi napokban vitt szerepét pedig nem a messze legmegbízhatóbb forrás, az idézett önvallomás szétvagdalásával, hanem épp ellenkezőleg: a teljes szöveg közlésével és igen aprólékos jegyzetelésével mutatja be. Szinte mondatonként a jegyzetekhez kell lapoznunk egy-egy kiegészítésért, pontosításért, amelyek mások visszaemlékezésein, de főként az 56-os perek során elhangzott vallomásokon alapulnak.
Angyal részletes, alapos, taktikai elhallgatásoktól mentes beszámolójából az a konok, érvekkel körülbástyázott meggyőződés árad és süt, hogy a forradalom célja az "igazi, tiszta", marxista-leninista értelemben vett szocializmus győzelemre segítése volt. Emellett pedig egyfajta erőteljes ingerültség mindenkivel, Dudás Józseffel, Maléter Pállal, de még Nagy Imrével szemben is, akikről azt sejti, hogy nem rendelik alá magukat maradéktalanul az általa vélt népakaratnak, amely szerinte nemhogy bármiféle kapitalista restaurációnak, de még a többpártrendszernek a gondolatát is felháborodottan utasítja vissza. Meggyőződéses kommunista volt ugyanis, aki a Rákosi-idők "torzulásainak" eltüntetése után nem egyszerűen lehetségesnek, hanem magától értődőnek tartotta az "eszme" győzelmét, és ezeket a számunkra elhagyhatatlan idézőjeleket haragosan utasította volna vissza. Nem csoda, miután családja egy részének kiirtását követően az új rendszertől kapott mindent: iskoláit, tudását, gondolkodásmódját, barátait és velük együtt a hitét is.
Mint Eörsi írja, Angyal írásos önvallomása és a kihallgatásain adott válaszai bőséges információkkal látták el a hatóságokat konkrét személyek cselekedeteit illetően is, akiket ő mind saját magához hasonló elvtársainak tekintett, és ennek megfelelően jellemezte őket a kötetben szintén közölt további írásbeli vallomásaiban. "A forradalom Tűzoltó utcai frontjának legjobb harcosának látom", "a munkásforradalmár regénybe termett alakjának látom", "olyan fiatalnak láttam, aki (...) személyes példájával (amit a forradalom alatt mutatott) a szocializmus új emberévé tudja majd nevelni azokat, akik (...) esetleg nem érdeklődtek hazánk társadalmi, politikai problémái iránt, a szocialista emberré válás útja iránt." Ha a megdicsért fiatalemberek nem hagyták volna el az országot, könnyen lehet, hogy éppen Angyal lelkendező beszámolói alapján végzik akasztófán ők maguk is. Ha máskor talán nem is, az októberi napokban mindenképpen érdeklődtek az ország társadalmi és politikai problémái iránt, csak éppen nem a szocialista emberré válás, hanem nyomorúságos körülményeik, az elnyomás, a hatósági terror és a támadó szovjet tankok gyakorlatiasabb perspektívájából. Ezzel együtt a Tűzoltó utcai csoport egykori, hosszú évekre bebörtönzött tagjai utóbb a legnagyobb tisztelettel emlékeztek meg egykori vezetőjükről, akárcsak barátai és rabtársai, mindenekelőtt Eörsi István, akinek visszaemlékezéseiben fia, a szerző ugyanolyan aggályosan igazítja helyre a pontatlanságokat, mint bárki más közléseiben.
Zavarba ejt bennünket ez a derűs, kissé hamiskás mosolyú, ezzel együtt erőteljes tekintetű forradalmár. Nem igazán tudjuk, hová tegyük sajátos, ám határozott nézeteit a mai helyzetben, amikor mindenki 56 örökösévé szeretné felstilizálni magát, amiben viszont ő hitt, annak meg már nyoma sincs. A forradalomból hovatovább csak az indulat öröksége maradt fenn, az akarat, a lángolás egy nagy, tiszta közös ügyért. Még ennyi sem: a lehetőség csak, hogy efféléket gondoljunk. Eörsi László könyve szerencsére nem kényszeríti arra az olvasót, hogy haszontalan tépelődésbe zuhanjon. Hűvös tényszerűsége viszont, amellyel bemutatja azt is, hogyan torzították el Angyal forradalmi tetteit a bírái, ismét az arcunkba tolja a Kádár-rendszer születésének visszataszító körülményeit.
Noran, 2008, 352 oldal, 2299 Ft
