Zene

Ha az olvasó arra a személyre kíváncsi, aki végigbeszéli mind a kilenc fejezetet, akkor ifjúkori önarcképének fogja tekinteni a TündérVölgyet, ha viszont azok a személyek és helyszínek keltik fel az érdeklődését, akiket-amiket az elbeszélő észlel (illetve a szerző megörökít), akkor a Kádár-korszak hétköznapjairól szóló, részletekben gazdag csoportképre bukkan. Mindkét értelmezés kézenfekvő, de mindkettő figyelmen kívül hagyja a könyv legfontosabb jellegzetességét, a költői fikció erőteljes jelenlétét, folyamatos alakító munkáját a nyelvezetben. Az emlékezet, amelynek működését három és fél száz oldalon át kísérhetjük figyelemmel, nem tényfeltárás, hanem a poézis szolgálatában áll, nem visszaidéz, hanem teremt. Jogos büszkeséggel mondja az elbeszélő a 39. oldalon: "Amire visszaemlékszem, azt előbb még ki kell találnom."

Mint a szomszédos interjúból (és pláne ebből a szép, színes filmből) kiderül: a tizenkét éves rendezőnőt, noha akkor még nem volt rendezőnő, rabul ejtették a bikák - azóta viadalból van a lelke. S most megmutatja, leláthatunk a fenekiig: műbalhé az egész, úgy, ahogy van, műbika, s bár több mint két óra hosszáig forog, engem hamar ledobott.

Aföldi paradicsom márpedig létezik. Megtalálni sem különösebben nehéz, elvileg: ott van a sarkon túl - csak sajna mindig egy másikon túl. Mario Vargas Llosa új regényében két paradicsomhajhász "sarkkutató" életét írja újra: Flora Tristánét és unokájáét, Paul Gauguinét. Florita sanyarú gyerekkora és egy elhibázott házasság tanulságait leszűrve a női jogok szószólója, az elnyomottak felemelkedésének ideológusa és aktív szorgalmazója lett élete utolsó, 1844-es évére. Komoly agitprop tevékenységet fejt ki Franciaország nagyvárosaiban, gyűléseket szervez, bizottságokat próbál kovácsolni, pénzt gyűjt a Munkásszövetség című, bőszen osztogatott könyvében kifejtett stratégia megvalósítására. Sokszor kiábrándító persze a munkások bárgyúsága, agresszivitása, gyávasága, de a félvér spanyol-francia Andalúzka kitart álmai mellett. Többször lemond a nyugodt élet, a (leszboszi) szerelem ígérte boldogság lehetőségéről azért, mert nem képes beérni saját jólétének tudatával: szolid forradalmári hévvel szerényen az egész emberiségét szorgalmazza.

Ezekben a napokban több forrásból is értesülhettek olvasóink: a Fonó Budai Zeneház a csőd szélére került. Hogy ez a hír milyen mélységben borzolja fel a kedélyeket, azt nem igazán sejtem. Hogy mivel jár, az könnyebben elmondható. Azzal jár - például -, hogy becsukhatja a kapuját a magyar népzene, világzene és dzsessz legrangosabb műhelye, meg azzal jár, hogy kárba veszhet több ezer órányi (népzenei) gyűjtés, és elveszítheti a kiadóját-terjesztőjét pár tucatnyi zenekar. A tervezett negyvenöt helyett tizenhét kiadvány után elapad az - Utolsó óra program felvételeit megjelentető - Új Pátria sorozat; lényegében megszűnik egy hely, amire (országimázsilag) büszkék lehettünk.

Biztos többen emlékeznek arra, hogy jó tíz éve milyen látványosan élvezkedtek vájt fülűek a triphopnak elkeresztelt, s azóta természetes halált halt stílus nagyszerűségén. Biztos mindenkinek megvan az összes Massive Attack- meg Portishead-album a polcokon, és biztosan sokan sajnálták, amikor az egész (amúgy nem érdemtelen) felhajtás véget ért. Én onnan kezdem ezt az időszámítást, amikor az egomán, félig saját tudattalanjában élő, antiszociális Tricky elhagyta az MA-t, hogy szólóban mutassa meg mindenkinek, milyen szar érzés végtelenül frusztráltnak, dühösnek és szétesettnek lenni.

Mifelénk még az sem elégséges a tisztességes telt házhoz, ha valaki anno a Beatlesben játszott, úgyhogy nem állíthatnám, hogy különösebben meglepett volna a Budapest Sportaréna kábé ötvenszázalékos telítettsége Dave Gahan hétfő esti szeánszán. A helyválasztás egyébiránt teljes félreértés: az aréna egy Depeche Mode-bulihoz illő választás lett volna, ám szólóturnéján Dave többnyire sokkal kisebb helyeken játszik mindenfelé.

Mostanában többször esett meg velem, hogy olyan könyv került a kezembe, amilyet olykor magam is írni szeretnék. Aztán rájövök, hogy mégsem egészen ez az. Nyerges András könyvét is ilyenfajta érdeklődéssel vegyes irigykedéssel kezdtem olvasni, de ahogy előrehaladtam, egyre fakult bennem ez az érzés, hogy a végén már inkább csak valami neheztelésféle maradjon belőle. Igen, átestem a ló másik oldalára, és úgy látom, most már túlságosan is szigorú vagyok vele.

Ekönyv (alcíme: A modern kor: a 17. századtól napjainkig) rendkívül komoly tudományos apparátussal készült (majdnem húsz oldalon át sorakoznak a bibliográfiai tételek), mégsem érdektelen figyelembe venni az elbeszélés módját. A történettudományos művek narrátora kerüli az állásfoglalást, perspektívája, nézőpontja túl van a szereplőkén, nem azonosulhat egyikőjükkel sem. Ezt azonban aligha lehet következetesen véghezvinni, Ettinger esetében is gyakran kibújik a szög a zsákból, és persze ezek a munka leglendületesebb és legszimpatikusabb oldalai.

Ha sokat faggatózik a gyerek, hogy miért fehér a hó vagy hideg a fagylalt, a német szülő előbb-utóbb besokall, és szó szerinti fordításban azt válaszolja: Mert a banán görbe. A "weil die Banane krumm ist" ugyanis ignorál minden bugyuta, értelmetlen kérdést, amit gyerekes dolog vagy vérciki feltenni. Nincs magyar megfelelője; a mert elöl a mókus van nem vált szólássá a miért van hátul a mókus farka? kérdésre. (A Vértestvérek nem NDK-, hanem magyar film.) A nyelvtudáshoz elvben hozzátartozik, hogy az ember tisztában legyen az itteni banán és az ottani Banane közti különbséggel, úgymond kulturális jelentéstartalmaival. A nyelvkönyveket és a szótárakat nem erre találták ki, a legcélravezetőbb, ha sokat forgatjuk a német lapokat, rágyógyulunk a tévére, vagy elfogadunk egy bébiszitterállást Baden-Württembergben. Györffy Miklós kulturális szótára

Ez most kurva jó. Nem tudom, sikerül-e úgy megírnom, hogy elhiggyétek, hiszen én se hittem el.

Ezekben a percekben jó kis tombolás lehet Elton John koncertjén, tőlem nyolcvan kilométernyire. Én már délután láttam, ott állt hetvenhétmillióra beárazva a Blikk címlapján. Biztos ennyi, már legalábbis nem néztem utána, semmi kedvem a "kapcsolatos" körökben mélyebbre ásni magam. Elton Johnnal különben az égvilágon semmi bajom. Mi bajom lehetne egy jelentéktelen idegennel? Állítólag volt idő, amikor sikerült valamit hozzátennie a poptörténethez, úgy huszonöt évvel ezelőtt. De azóta semmi hír. Mindenesetre azt hallani, még híres ember. Ennyit erről. Jó lehet neki.

A kórus bekötött szemmel arról énekel, hogy a szerelem vak. Pixi narancssárgában, Mixi rózsaszínben van tartva - a két gügye arisztokrata amúgy nem is olyan gügye. Miska a "Hoppsza, Sári" alatt egy táncoslánnyal flörtöl. Közben rendületlenül köpködi a szotyolát, egyenest a zenekari árokba.

Úgy tűnik, idén sem maradnak magas színvonalú szórakozás nélkül a kortárs elektronikus tánczenék megszállott rajongói. A technótól (újabb szögek a koporsónkba: jön Cari Lekebusch, a svéd legenda!) a csak részben villamosított nu jazzig minden műfajból megkapják azt, amit csak szemük-szájuk (s többnyire fülük) megkíván: lesz külföldi és magyar kitűnőség egyaránt - utóbbi persze korántsem véletlenül: e műfajokban (s ezen kívül még, hogy egy meglehetősen távoli példát említsünk, sátánista black metalban) egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.

Amusical mint műfaj lényegében szolgáltatóipari ágazat. Ez persze a legkevésbé sem zárja ki tehetséges, kreatív művelését, mégis az tűnik célravezetőnek, ha a szolgáltatás színvonala felől közelítünk hozzá.