Zene

Az európai naplóforma, az öntükrözésnek ez a roppant tarka, kaleidoszkopikus műfaja a 19. század óta az írói tevékenység egyik fontos mellékága, a 20. században pedig az önkibeszélésnek, önkisuttogásnak vagy éppen a "legnagyobb ordításnak" hovatovább műalkotásra emlékeztető közege (gondoljunk Gombrowicz vagy Léautaud naplóira). A műfajt - durván, nagyon durván - három nagy típuscsoportra oszthatnánk: jegyzetnapló, reflexív napló, egzisztenciális napló. Az elsőre a legékesebb példa Goethe száraz memorandumkorpusza (amelyben persze akadnak - főleg az itáliai utazás előtt és 1830 után - vallomásszerű, szokatlan "áttörések" is). A másodikra - ez a típus nem referál, hanem reflektál - szintén csupán egyetlen példa: a Goethe-kortárs Benjamin Constant Journaux intimes-je, ez a frivol, világfájdalmas, spleenes, már-már Baudelaire erotikus satanizmusára mutató machiavellisztikus előjáték (amelyben olykor oldalakon át csupa unalmas jegyzet sorjázik). A harmadik csoport a legkecsegtetőbb lehetőség, a legmélyebb fúrás, a leglátványosabb élveboncolás: gondoljunk Baudelaire Fusées és Mon coeur mis a nu című jegyzetanyagára, Rilke énszomjazó korai naplóira vagy - a 20. századból - Cesare Pavese megrendítő kudarcdiagramjaira, Camus kemény, döfésszerű bejegyzéseire vagy Füst Milán állandóan éber szellemi készenlétére a komplexusok rendőri felügyelete alatt.

Budapest koncertélete roppant egyoldalú, ha fesztivál, akkor világvárosi, egyébként pedig eléggé szürke, hétszámra nem lelünk egy értelmes hangversenyt. A mostani seregszámlára nem panaszkodhatunk, világsztárok adták egymásnak a hangszereket, és e csillagok nem másodlagos frissességűek, némelyikük éppen most jár pályája zenitjén. Ilyen Pierre-Laurent Aimard, az 1957-ben Lyonban született francia zongorista. Lemezei alapján (lásd Magyar Narancs, 2003. március 20.) minden okom megvolt rá, hogy fölfokozott várakozással üljek be szólóestjére (MTA Díszterem, március 26.). Nem csalódtam, sőt. Aimard valami félelmetes lendülettel és elszántsággal vetette bele magát a zenébe, megint bebizonyítva, hogy csak az ilyen hőfokú interpretációnak van értelme, minden más fecsegés.

Peremkerületi szerelmes komédia: Békásmegyeren járunk, a főhős szerelembe esik, mi vívódást és civódást hoz magával, míg a fontosabb és kevésbé fontos szereplők vicces szituációkban igyekeznek vicces szövegeket mondani, továbbá happy end: egyfelől műfaji követelmény, másfelől addigra már nincs más választás. Dyga Zsombor közölte a Hír Televízióval, hogy a magyar filmcsinálásból bántóan hiányoznak a műfaji filmek, vígjáték, krimi s a többi, helyettük másféle dolgok vannak, és nincsen ez így rendjén. Ja, lehet. Ezért is voltunk kénytelenek már az elején műfajba sorolni művét. Most meg szedhetjük darabokra az állítást, hátha úgy mégis kényelmesebben juthatunk a filmig.

Mit tehetünk, ha jó felépítésű és kiállású férfiú vagyunk, a nevünk Zorg, kellően nyers, mondhatni zordon tehát minden nyelven, nőnk - akiért epekednünk alkalmunk sem volt, hiszen mintegy ránk akaszkodott - észveszejtően gyönyörű és szexi és öntörvényű, ráadásul imád minket, valamint bennünk a tehetséges írót, vesztenivalónk nincsen, viszont előttünk az élet? Lendületből a lecsóba tenyerelünk, aztán haladunk korlátokat rosszul tűrő érzékeink és érzelmeink hedonista logikája szerint, meg-megrettenve nőnk ön- és közveszélyes kitöréseinek elementaritásától, bele is vetve magunkat e parttalanságba ugyanakkor. Majd pedig, midőn nőnk már veszve, megfojtjuk őt, minek következtében írói vénánk ismét csörgedezni kezd, híres írók leszünk, könyvünk Jean-Jacques Beineix rendezte filmváltozatában pedig jó felépítésű és kiállású férfiú vagyunk.

avagy megbukna-e Zoltán szövegértelmezésből az érettségi vizsgán?

Bill Frisell, korunk egyik legjelentősebb gitárművésze a posztmodern élharcosa volt az utóbbi évtizedekben. Ide-oda mozgott a stílusok és a műfajok között, játszott meglehetősen avantgárd zenéket John Zornnal, modern dzsesszt Paul Motian és Joe Lovano társaságában, míg a saját neve alatt megjelent felvételei hol rockosan szóltak, hol úgy, mint a kortárs kamarazene. Aztán készített Nashville címmel egy nagyszerű countryalbumot, ami kifejezetten érdekes, hogy ne mondjam, eredeti ötletnek tűnt. Csakhogy azóta mintha túlságosan beleszeretett volna ebbe az irányba - folyamatosan ezt ismételgeti, egyre szétszedettebb, rezignáltabb formában.

Nem szívesen élném bele magam abba a szerepbe, hogy színikritikák írására ragadtatom magam. Lényegében csak annyit szeretnék javasolni, hogy Szőke Szabolcs Hólyagcirkusz Társulatának Bohóc Biblia című előadását ki ne hagyja az én kedves olvasóm. Na jó, annyit még hozzáfűzhetek, hogy miért.

Az angol rocksajtó újabban rendre importálni kényszerül magasztalható kedvenceket (a Hivest Svédországból, a Strokesot, Queens OTSA-t és társaikat Amerikából), ami engem egyáltalán nem lep meg: utoljára, tán nyolc-tíz évvel ezelőtt, a Wildhearts volt az a brit zenekar, amiért teljesen odáig voltam. Elájulni - minden erre biztató közlés dacára - mindeddig recenziónk tárgyától sem sikerült (sosem éreztem úgy igazán az elevenembe hasítónak és nélkülözhetetlennek), azt azonban nem állíthatnám, hogy ne lettek volna kedvemre valók azok a Placebók, amiket eddig nyelhettem.

Először is: nem miből, hanem kiből? Másodszor: nem illik elárulni a slusszpoént, még akkor sem, ha egy annyira sokrétű művet zár le, mint Akszjonov regénye, de némi vívódás után úgy döntöttem, hogy megteszem. Nos, a regény utolsó, 1161. oldalán két dolog történik: meghal a főhős, Borisz Gradov, és felbukkan szarvasbogár képében Sztálin. A szerző annyira megveti, hogy még eltaposásra sem méltatja, egyszerűen elküldi - már elnézést - a picsába: "Sztálin eközben (...) hátán összetett páncélját villogtatva, elkúszott valahová a csillogó fűben. Lófaszt sem értett, és lófaszra sem emlékezett." Így végződik a háromrészes, nagy mű.

Az előadás tétje: a borotva éle. Kleist darabját (eredetileg A Schroffenstein család volt a címe) épelméjű ember nem bírja nevetés nélkül végignézni, miközben semmi vicces nincsen benne. Tragikus annál több, sok, rengeteg - éppen annyi, hogy már nevetséges: hát ezen kell nevetni.

Ahíres emberek életéből merített zenés-könnyes drámák/filmek sora végtelen. Legyen a hős bibliai alak, történelmi személyiség vagy életre álmodott fikció, a siker első feltétele, vagyis az érdeklődés magjának elhintése a publikumban, adott. Hogy Mozart sem kerülhette el a sorsát, tulajdonképpen logikus. A lázadó ember, a tehetségével önállóan sáfárkodó független művész minden században a csodálat, az irigység, a kicsinyes bosszú és a megvetés tárgya.

Azt mondja Polanski, hogy A zongorista az eddigi legszemélyesebb filmje. És igaza lehet, noha a felületes (vagy elfogulatlan) szemlélő ezúttal is egy remekbe szabott zsánerfilmet lát.

A megkülönböztetett figyelmet nem annyira a buddha-bar sorozat minősége, mint inkább a jelenség és annak magyarországi aktualitása indokolja. Hogy ebbe én könnyen belelátok, nem állíthatom, mindenesetre az etno-techno biznisz különösen virágzó vállalkozása forog fenn - a tőle elválaszthatatlanul míves-giccses dizájnnal és az ahhoz paszszintott tizenkét ezres (dupla) lemezárral. Igyekszem mintegy beletörődni: ez most a sikk, a menő, már legalábbis a köldöknézésre hajlamos partizók között. Az persze díjazható, hogy nem az a tahós dum-dum vegzál, ami a kigyúrt béemvékből szeret olyan nagyon, hanem egy csöndesebb, álmodozóbb, akusztikusabb, langyoskásabb fajta - amit merő tévedésből meditatívnak szoktak nevezni az elmélyültség és a sóbiznisz összemosása esetén. Aztán az is rokonszenves, hogy műfajilag és térképészetileg is igen széles a merítési kör, van itt cigányzene, dzsessz, afropop és mindenféle belassult tempó, ráadásul felfedeznivalóra is futja - vagy tetszettek márhallani Bielka Nemirovskiról? Szóval korántsem vállalhatatlan az ötödik Buddha-kör, legfeljebb arra kell ügyelni, hogy ne figyeljünk rá úgy kimondottan.

"Mihelyt a beteg emberből indulunk ki, elfogadjuk a tipikus modern irodalmi felfogást, hogy tudniillik a mi korunk tipikus embere a frusztrált, a beteg és nem tudom én, milyen ember. Most az én véleményem szerint ez polgári ideológia, mégpedig abban az értelemben, hogy nincs kiút. Ha ugyanis az ember úgy alakult volna már át, hogy a frusztrált, hisztérikus, szadista ember a normális, akkor az emberiségen nem lehetne segíteni. Ha viszont abból indulunk ki, hogy létezik egy normális emberiség, amelyet a kapitalizmus és a sztálinizmus rendkívül messzemenően eltorzított, akkor az eltorzításból van kiút. Úgyhogy a feje tetejére állítjuk a dolgokat, ha azt mondjuk - most én nem gondolom, hogy Freud ezt ebből az okból állította, neki egyszerűen voltak ezen a téren ilyen modern előítéletei -, hogy az eltorzult ember a primer, és a nem eltorzult ember az a valami különleges, sajátságos és így tovább."