Koncert: Mélabús country a Millenárison (Bill Frisell Band)

szerző
Vitéz Czabán György
publikálva
2003/14. (04. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bill Frisell, korunk egyik legjelentősebb gitárművésze a posztmodern élharcosa volt az utóbbi évtizedekben. Ide-oda mozgott a stílusok és a műfajok között, játszott meglehetősen avantgárd zenéket John Zornnal, modern dzsesszt Paul Motian és Joe Lovano társaságában, míg a saját neve alatt megjelent felvételei hol rockosan szóltak, hol úgy, mint a kortárs kamarazene. Aztán készített Nashville címmel egy nagyszerű countryalbumot, ami kifejezetten érdekes, hogy ne mondjam, eredeti ötletnek tűnt. Csakhogy azóta mintha túlságosan beleszeretett volna ebbe az irányba - folyamatosan ezt ismételgeti, egyre szétszedettebb, rezignáltabb formában.

Bill Frisell, korunk egyik legjelentősebb gitárművésze a posztmodern élharcosa volt az utóbbi évtizedekben. Ide-oda mozgott a stílusok és a műfajok között, játszott meglehetősen avantgárd zenéket John Zornnal, modern dzsesszt Paul Motian és Joe Lovano társaságában, míg a saját neve alatt megjelent felvételei hol rockosan szóltak, hol úgy, mint a kortárs kamarazene. Aztán készített Nashville címmel egy nagyszerű countryalbumot, ami kifejezetten érdekes, hogy ne mondjam, eredeti ötletnek tűnt. Csakhogy azóta mintha túlságosan beleszeretett volna ebbe az irányba - folyamatosan ezt ismételgeti, egyre szétszedettebb, rezignáltabb formában.

Az együttes, mellyel most megfordult nálunk, az utóbbi dolgok esszenciája. Greg Leisz pedal steel gitáron játszott, David Piltch bőgőzött és Kenny Vollesen dobolt, méghozzá elképesztően ízesen.

Egy Bob Dylan-szerzeménnyel nyitottak, amit többen háborúellenes demonstrációként értékeltek, és ez a végén nagyszerű disszonanciákba borult. Aztán nem volt kegyelem: közepes tempójú, ízekre boncolt countryjellegű darabok jöttek egymás után. Majd az urak belassították a tempót, és lenyomták a Down by the Riverside című örökzöldet, miközben a háttérben megjelent a Shadows és a Creedence Clearwater Revival szelleme.

A hangosítás igazán kiváló volt, ennyi szépséget ritkán hallottam koncerten, csak éppen azt nem tudtam eldönteni, hogy a zenészek unják magukat jobban, vagy én őket. Az utolsó számot ugyan megrázták egy kicsit, s ez meg is hozta az eredményét: jöhetett a ráadás. De újra befékezték a tempót, nehogy túl nagy legyen a felhajtás. Míg a jobb pillanatokban hihetetlenül elegáns volt az előadás, a rosszabbakban egy túlagyalt, rezignált hakninak tűnt a produkció. Nem lehetett eldönteni, hogy miként fest az anyaghoz fűződő viszony - hogy itt most az irónia túl decens esetével van dolgunk, vagy az art-country létrehozásának lehetünk a tanúi, de az biztos, hogy a különböző elemek kioltották egymást.

A hely, a Teátrum a Millenárison, finoman szólva nem segítette a közönséget, hogy jól érezze magát. Jól öltözött és határozott urak gátolták meg a nagyérdeműt abban, hogy műanyag pohárba mért italát bevigye a nézőtérre, a koncert kezdetekor bezárták az ajtót, és szigorúan néztek arra, aki állva próbálta élvezni a zenét. Így aztán a merev publikum sem tudta belehajszolni a zenészeket valami élettelibb előadásba. - Kár, hiszen a hely ígéretes adottságokkal rendelkezik, csak meg kellene tanulni alázattal viszonyulni a meghívottak szelleméhez.

Vitéz Czabán György

Millenáris Teátrum, március 29.

szerző
Vitéz Czabán György
publikálva
2003/14. (04. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Interjúk
Somlyódy László, Mathias Énard
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...