Az együttes, mellyel most megfordult nálunk, az utóbbi dolgok esszenciája. Greg Leisz pedal steel gitáron játszott, David Piltch bőgőzött és Kenny Vollesen dobolt, méghozzá elképesztően ízesen.
Egy Bob Dylan-szerzeménnyel nyitottak, amit többen háborúellenes demonstrációként értékeltek, és ez a végén nagyszerű disszonanciákba borult. Aztán nem volt kegyelem: közepes tempójú, ízekre boncolt countryjellegű darabok jöttek egymás után. Majd az urak belassították a tempót, és lenyomták a Down by the Riverside című örökzöldet, miközben a háttérben megjelent a Shadows és a Creedence Clearwater Revival szelleme.
A hangosítás igazán kiváló volt, ennyi szépséget ritkán hallottam koncerten, csak éppen azt nem tudtam eldönteni, hogy a zenészek unják magukat jobban, vagy én őket. Az utolsó számot ugyan megrázták egy kicsit, s ez meg is hozta az eredményét: jöhetett a ráadás. De újra befékezték a tempót, nehogy túl nagy legyen a felhajtás. Míg a jobb pillanatokban hihetetlenül elegáns volt az előadás, a rosszabbakban egy túlagyalt, rezignált hakninak tűnt a produkció. Nem lehetett eldönteni, hogy miként fest az anyaghoz fűződő viszony - hogy itt most az irónia túl decens esetével van dolgunk, vagy az art-country létrehozásának lehetünk a tanúi, de az biztos, hogy a különböző elemek kioltották egymást.
A hely, a Teátrum a Millenárison, finoman szólva nem segítette a közönséget, hogy jól érezze magát. Jól öltözött és határozott urak gátolták meg a nagyérdeműt abban, hogy műanyag pohárba mért italát bevigye a nézőtérre, a koncert kezdetekor bezárták az ajtót, és szigorúan néztek arra, aki állva próbálta élvezni a zenét. Így aztán a merev publikum sem tudta belehajszolni a zenészeket valami élettelibb előadásba. - Kár, hiszen a hely ígéretes adottságokkal rendelkezik, csak meg kellene tanulni alázattal viszonyulni a meghívottak szelleméhez.
Vitéz Czabán György
Millenáris Teátrum, március 29.
