Koncert: Mélabús country a Millenárison (Bill Frisell Band)

  • Vitéz Czabán György
  • 2003. április 3.

Zene

Bill Frisell, korunk egyik legjelentősebb gitárművésze a posztmodern élharcosa volt az utóbbi évtizedekben. Ide-oda mozgott a stílusok és a műfajok között, játszott meglehetősen avantgárd zenéket John Zornnal, modern dzsesszt Paul Motian és Joe Lovano társaságában, míg a saját neve alatt megjelent felvételei hol rockosan szóltak, hol úgy, mint a kortárs kamarazene. Aztán készített Nashville címmel egy nagyszerű countryalbumot, ami kifejezetten érdekes, hogy ne mondjam, eredeti ötletnek tűnt. Csakhogy azóta mintha túlságosan beleszeretett volna ebbe az irányba - folyamatosan ezt ismételgeti, egyre szétszedettebb, rezignáltabb formában.
Bill Frisell, korunk egyik legjelentősebb gitárművésze a posztmodern élharcosa volt az utóbbi évtizedekben. Ide-oda mozgott a stílusok és a műfajok között, játszott meglehetősen avantgárd zenéket John Zornnal, modern dzsesszt Paul Motian és Joe Lovano társaságában, míg a saját neve alatt megjelent felvételei hol rockosan szóltak, hol úgy, mint a kortárs kamarazene. Aztán készített Nashville címmel egy nagyszerű countryalbumot, ami kifejezetten érdekes, hogy ne mondjam, eredeti ötletnek tűnt. Csakhogy azóta mintha túlságosan beleszeretett volna ebbe az irányba - folyamatosan ezt ismételgeti, egyre szétszedettebb, rezignáltabb formában.

Az együttes, mellyel most megfordult nálunk, az utóbbi dolgok esszenciája. Greg Leisz pedal steel gitáron játszott, David Piltch bőgőzött és Kenny Vollesen dobolt, méghozzá elképesztően ízesen.

Egy Bob Dylan-szerzeménnyel nyitottak, amit többen háborúellenes demonstrációként értékeltek, és ez a végén nagyszerű disszonanciákba borult. Aztán nem volt kegyelem: közepes tempójú, ízekre boncolt countryjellegű darabok jöttek egymás után. Majd az urak belassították a tempót, és lenyomták a Down by the Riverside című örökzöldet, miközben a háttérben megjelent a Shadows és a Creedence Clearwater Revival szelleme.

A hangosítás igazán kiváló volt, ennyi szépséget ritkán hallottam koncerten, csak éppen azt nem tudtam eldönteni, hogy a zenészek unják magukat jobban, vagy én őket. Az utolsó számot ugyan megrázták egy kicsit, s ez meg is hozta az eredményét: jöhetett a ráadás. De újra befékezték a tempót, nehogy túl nagy legyen a felhajtás. Míg a jobb pillanatokban hihetetlenül elegáns volt az előadás, a rosszabbakban egy túlagyalt, rezignált hakninak tűnt a produkció. Nem lehetett eldönteni, hogy miként fest az anyaghoz fűződő viszony - hogy itt most az irónia túl decens esetével van dolgunk, vagy az art-country létrehozásának lehetünk a tanúi, de az biztos, hogy a különböző elemek kioltották egymást.

A hely, a Teátrum a Millenárison, finoman szólva nem segítette a közönséget, hogy jól érezze magát. Jól öltözött és határozott urak gátolták meg a nagyérdeműt abban, hogy műanyag pohárba mért italát bevigye a nézőtérre, a koncert kezdetekor bezárták az ajtót, és szigorúan néztek arra, aki állva próbálta élvezni a zenét. Így aztán a merev publikum sem tudta belehajszolni a zenészeket valami élettelibb előadásba. - Kár, hiszen a hely ígéretes adottságokkal rendelkezik, csak meg kellene tanulni alázattal viszonyulni a meghívottak szelleméhez.

Vitéz Czabán György

Millenáris Teátrum, március 29.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.