Koncert: Mélabús country a Millenárison (Bill Frisell Band)

  • Vitéz Czabán György
  • 2003. április 3.

Zene

Bill Frisell, korunk egyik legjelentősebb gitárművésze a posztmodern élharcosa volt az utóbbi évtizedekben. Ide-oda mozgott a stílusok és a műfajok között, játszott meglehetősen avantgárd zenéket John Zornnal, modern dzsesszt Paul Motian és Joe Lovano társaságában, míg a saját neve alatt megjelent felvételei hol rockosan szóltak, hol úgy, mint a kortárs kamarazene. Aztán készített Nashville címmel egy nagyszerű countryalbumot, ami kifejezetten érdekes, hogy ne mondjam, eredeti ötletnek tűnt. Csakhogy azóta mintha túlságosan beleszeretett volna ebbe az irányba - folyamatosan ezt ismételgeti, egyre szétszedettebb, rezignáltabb formában.
Bill Frisell, korunk egyik legjelentősebb gitárművésze a posztmodern élharcosa volt az utóbbi évtizedekben. Ide-oda mozgott a stílusok és a műfajok között, játszott meglehetősen avantgárd zenéket John Zornnal, modern dzsesszt Paul Motian és Joe Lovano társaságában, míg a saját neve alatt megjelent felvételei hol rockosan szóltak, hol úgy, mint a kortárs kamarazene. Aztán készített Nashville címmel egy nagyszerű countryalbumot, ami kifejezetten érdekes, hogy ne mondjam, eredeti ötletnek tűnt. Csakhogy azóta mintha túlságosan beleszeretett volna ebbe az irányba - folyamatosan ezt ismételgeti, egyre szétszedettebb, rezignáltabb formában.

Az együttes, mellyel most megfordult nálunk, az utóbbi dolgok esszenciája. Greg Leisz pedal steel gitáron játszott, David Piltch bőgőzött és Kenny Vollesen dobolt, méghozzá elképesztően ízesen.

Egy Bob Dylan-szerzeménnyel nyitottak, amit többen háborúellenes demonstrációként értékeltek, és ez a végén nagyszerű disszonanciákba borult. Aztán nem volt kegyelem: közepes tempójú, ízekre boncolt countryjellegű darabok jöttek egymás után. Majd az urak belassították a tempót, és lenyomták a Down by the Riverside című örökzöldet, miközben a háttérben megjelent a Shadows és a Creedence Clearwater Revival szelleme.

A hangosítás igazán kiváló volt, ennyi szépséget ritkán hallottam koncerten, csak éppen azt nem tudtam eldönteni, hogy a zenészek unják magukat jobban, vagy én őket. Az utolsó számot ugyan megrázták egy kicsit, s ez meg is hozta az eredményét: jöhetett a ráadás. De újra befékezték a tempót, nehogy túl nagy legyen a felhajtás. Míg a jobb pillanatokban hihetetlenül elegáns volt az előadás, a rosszabbakban egy túlagyalt, rezignált hakninak tűnt a produkció. Nem lehetett eldönteni, hogy miként fest az anyaghoz fűződő viszony - hogy itt most az irónia túl decens esetével van dolgunk, vagy az art-country létrehozásának lehetünk a tanúi, de az biztos, hogy a különböző elemek kioltották egymást.

A hely, a Teátrum a Millenárison, finoman szólva nem segítette a közönséget, hogy jól érezze magát. Jól öltözött és határozott urak gátolták meg a nagyérdeműt abban, hogy műanyag pohárba mért italát bevigye a nézőtérre, a koncert kezdetekor bezárták az ajtót, és szigorúan néztek arra, aki állva próbálta élvezni a zenét. Így aztán a merev publikum sem tudta belehajszolni a zenészeket valami élettelibb előadásba. - Kár, hiszen a hely ígéretes adottságokkal rendelkezik, csak meg kellene tanulni alázattal viszonyulni a meghívottak szelleméhez.

Vitéz Czabán György

Millenáris Teátrum, március 29.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.