könyv - ROSS MACDONALD MOZGÓ CÉL

  • - banza -
  • 2010. november 4.

Zene

című regénye úgy kezdődik, mint a legjobbak: "A világoskék pára a kanyon mélyén olyan volt, akár a lassan égő pénz füstje." Egy ilyen hasonlat leveszi a lábáról az embert, pláne, ha akkora bűnregény-rajongó, mint e sorok szerzője. De aztán...
címû regénye úgy kezdõdik, mint a legjobbak: "A világoskék pára a kanyon mélyén olyan volt, akár a lassan égõ pénz füstje." Egy ilyen hasonlat leveszi a lábáról az embert, pláne, ha akkora bûnregény-rajongó, mint e sorok szerzõje. De aztán... A cselekmény a kezdeti lendület után eliszaposodik, unalmas lesz és nehézkes, a figurák érdektelenek, és mozgásuk mintegy automatikus. Az elbeszélõ, Lew Archer, a magándetektív pedig annyit és olyan laposan moralizál, hogy abból több tucat falvédõre is kitelne. Ross Macdonald (többször megírtuk) elsõsorban a családok felbomlásának krónikása; mintha olvasta volna Márai híres szövegét: "család ellen nincs orvosság". Frusztrált fiúk és lányok esnek vad gyûlölettel szüleiknek, akik ugyancsak utálják egymást, és szájtépõ önsajnálattal vetik bele magukat a világba. Ezekben a regényekben többnyire gazdagok a fõszereplõk, de a pénz messze nem boldogítja õket, hajlamosak szedni a cuccot és lekopni valahová, ahol maguk nyalogathatják maguknak festett sebeiket. Ennyi társadalomrajz és szociálpszichológia voltaképpen elég is egy krimihez, és az olyan remekekben, mint például A Galton-ügy vagy A Wycherly család nincs is hiányérzetünk. De ezúttal Macdonald csak rutinból dolgozott (ami paradox, hiszen ez az elsõ Lew Archer-regénye), és a máskor nagyszerû fordító, Gy. Horváth László sem a tõle megszokott mûgonddal járt el; persze lehet, hogy szó szerint fordított: "Széles ajka dacosan borult szép, domború fogsorára. Szögletes, vigasztalan pózban dõlt neki az ajtógombnak."

Fordította: Gy. Horváth László. Európa, 2010, 290 oldal, 2300 Ft

***

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

A puritán

A puritán már kora gyermekkorában nagyon puritán volt. Mondták is a pedagógusok a szülői értekezleten, hogy jó gyerek, csak egy kicsit puritán. Aztán, az értekezlet végén, hogy ne hallja a többi szülő, Aranka néni megsúgta, valójában a puritán a legpuritánabb az osztályban, meglehet, az egész iskolában, jobb lesz, ha odafigyelnek rá.

Költözik a hivatal

Lassan tíz éve jelent meg a Magyar Közlönyben az a kormányhatározat, amely szerint a Nemzetgazdasági Minisztériumnak a Várnegyedbe kell költöznie, a „Budapest I. kerület, Szentháromság tér 6. szám alatti ingatlanba”.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.