Paul Virilio egyike azoknak a posztmodern gondolkodóknak, akiknek a megítélése az "ihletett próféta" és az "eszement futóbolond" minősítések között ingadozik. Mint minden olyan szerzőnél, akinek határozott mondanivalója van a világról, az ő esetében sem létezik középút. Mostanában két könyve is megjelent magyarul, így most már a hazai érdeklődők számára is könnyebbé válhat a döntés.
A Háború és televízió alaptézise, hogy a nyugati demokráciákra még a mohó kapitalista gazdaságnál is nagyobb fenyegetést jelentenek a technológiai, azon belül is elsősorban az információs technológiai vívmányok. Mint írja, a tudomány militarizálódott, a természet kutatása és a társadalmi lét kényelmesebbé, biztonságosabbá tétele helyett egyre inkább az állandó háborús készülődésről szól. Bár mindig azt halljuk, hogy a nukleáris és vegyi fegyverekkel senki nem akar háborút indítani, csak potenciális ellenfeleit elrettenteni, visszatartani, Viriliót ez láthatóan nem győzi meg. Egyik fő gondja az, hogy ezek az új fegyvernemek megfordítják a szokásos - és bajosan vitatható - értékhierarchiát: ha bevetik őket, "csak" az emberekben esik kár, a tárgyi és anyagi javak sértetlenek maradnak. A pacifizmus, a kapitalizmuskritika, az Amerika-, illetve amerikanizációellenesség és a tömegmédia ekézése így áll össze egyetlen borúlátó vízióvá. A televízió mint hadviselési eszköz jelentőségét az 1991-es Öböl-háború példáján keresztül mutatja be. A szerző szerint a CNN legalább annyit segített az idősebb Bushnak 12 évvel ezelőtt, mint a hadsereg. Egyrészről minden hírszerző forrásnál gyorsabban informálta a harci események állásáról és a politikai klímáról, másrészt pedig helyette is szólt az amerikai néphez. Persze Szaddám Huszein televíziós beszédeit is katonai cselekményekként értelmezi. A tömegtájékoztatás mellett (amelynek információtartalma tölti be az "előőrs" hagyományos katonai szerepét) a légelhárítás technológiája is kulcsfontosságú napjaink hadviselésében. Megzavarni az ellenfél érzékelőit - e nélkül nem lehet sikeres egyetlen támadás sem. Lássuk be,
ezek közhelyek,
még ha - részben - Virilio munkássága tette is őket azzá. Vannak viszont olyan meglátásai, amelyeket csak igen eufemisztikusan nevezhetünk meglepően eredetinek. Köztudott például - írja Virilio -, hogy a (háborús) robbantásokat visszaszámlálás előzi meg. A könyv apropó-jául szolgáló 1991-es év számjegyei pedig visszafelé olvasva is ugyanazt a dátumot adják ki. Az Öböl-válság évszámánál tehát ugyanúgy nem számít a sorrendiség, a kronológia, mint a valós idejűség tárgyi és intézményi megtestesítőjénél, a modern távtechnológiai fegyverkezés új válfajánál, a médiánál. De van tovább is. A fényképezés ugyebár a mozgó, élő objektumok megadásra, engedelmeskedésre való kényszerítésének egyik eszköze. Virilio szerint ez az "állj, vagy lövök!" metafora lenne a kapocs a vizuális média háborús szerepe és a fotográfia (és az azt továbbfejlesztő mozgókép) alaptermészete között. Brrr.
A '91-es könyv kulcsjóslata, miszerint a következő jelentős háborúkat egyre inkább a mind szofisztikáltabb információs technológia, és nem a hatalmas tárgyi rombolással járó nyers erőfölény dönti majd el, egyszerűen nem jött be. Hisz Afganisztánt és Irakot nem a csipek kényszerítették térdre.
Virilio '98-as "információs bombája" már az internetet is a pusztító terrorizmus melegágyaként mutatja be, ami nem kis mértékben járult hozzá a gondolkodó profetikus adottságainak nimbuszához (lásd: szeptember 11.). Itt is olvashatunk hihetetlenül klisésgondolatokat (pl. azért még sincs az úgy jól, hogy a reklámipar folyamatosan manipulál minket), de vannak azért bölcsebb és eredetibb megállapítások is. A '97-es ázsiai tőzsdekrach kapcsán például ezt írja: "A valós idő dramaturgiája (...) a gazdasági élet szereplőit megfosztja az ésszerűséghez nélkülözhetetlen gondolkodási időtől." Ez talán még az agyonmediatizált politikai vitákra is igaz. A valós idő kitüntetettsége miatt egyre inkább minden a felejtés irányába hat - véli, így tűnik el a határ a művészet és a blöff, a tudomány és a kamu, a hír és a kacsa között. Szellemes módon egyenesen "felejtés-iparról" beszél. Lehetetlen lenne rekonstruálni Virilio
tekervényes eszmefuttatását
a maga teljességében, mindenesetre konklúziója szikár és világos: a Történelemnek, az Embernek, sőt a Földnek is vége (pedig mostanra már Fukuyama is "visszavett" hírhedt finitizmusából). A közelgő világégés elkerülhetetlen, mert: 1. már műholdak keringenek glóbuszunk körül, pedig égitesteknek kellene, 2. nemsokára embereket fogunk klónozni, pedig azokat szülni volna illendő.
Aki számára a posztmodern gondolkodásmód egyet jelent a meghökkentő célzatú, féktelen handabandázással, annak Virilio kétségtelenül posztmodern szerzőnek tűnhet. Merész gondolattársításai és analógiái azonban teljes egészében nélkülözik az irányzatra olyannyira jellemző "semmi nincs egészen úgy" kétkedő habitusát. Írásainak vitathatatlan érdeme, hogy megmutatja: másként, kritikusan is gondolkodhatunk mindarról, ami körülvesz minket. Azzal azonban, hogy Virilio túlságosan is komolyan veszi saját, helyenként megbocsáthatatlanul zagyva - de mindvégig felelősségteljes - civilizációféltését, a posztmodernizmusra való gyakori hivatkozások ellenére visszasüllyed egy pre-posztmodern, könyörtelenebbül: egy tudománytalan, de legalábbis kétes intellektuális pozícióba. Elgondolkodni nem haszontalan felvetésein, de túlságosan komolyan venni őket nem volna tanácsos.
Bugyinszki György
Magus Design Stúdió Kft.; Háború és televízió, 2003, 114 oldal, 1200 Ft; Információs bomba, 2002, 147 oldal, 1200 Ft
