Karcsú, tejszínű, széltében téglalap alakú kis kötet. Nemes Nagy Ágnes tizenhét verse, tizenhét mozdulatlan egyiptomi ikon, fákról, kertvárosról, folyamágyról: a tárgyak örömhíréről. A versekkel szemközt, jobbkézt, Paál Zsuzsanna leheletfinom szürke rajzai, ködös, hópelyhet idéző látomásai. A versek és a rajzok közt halovány hártyapapír.
Ezúttal úgy szeretném a verseket szemügyre venni, mintha először olvasnám őket. Ebben - az első olvasás derengő igényében - osztom, szíves-örömest osztanám azok érzéseit, akik most ismerkednek a szövegekkel. Mint minden nagy költészet, ez is eleinte baráti, hamar megjegyezhető sorokkal kínál. "Tanulni kell. A téli fákat." "Belémfagy lassan a világ, / mint téli tóba nádbugák." Ezeket a mondatokat nehéz elfelejteni. Titkokat adnak át: az ismeret burkában közölnek valami fontosat. Ami rejtelem, mégis a tiéd.
Paál Zsuzsanna olyan versekből kötött csokrot, amelyek a famotívumot ecsetelik - találják ki -, s e motívum fel-felvillantásával mondanak el egy-egy sejtelmes belátást az emberről és a világról. De a fa-versek előtt, a kötet élén, rögtön megtorpanunk, és elidőzünk a Lélegzet című versnél. "Ne hagyj el engem, levegő, / engedj nagyot lélegzenem, / angyalruhák lobogjanak / mellkasomban ezüstösen, / akár a röntgenképeken. // Egy ezüstnyárfát adj nekem, / arcom a rezgő lombba nyújtva / hadd fújjam rá lélegzetem, / s ő fújja vissza szüntelen / új, szennyezetlen életem, / míg kettőnk arca közt lebeg / a lélegzetnyi végtelen." Milyen egyszerű, mégis milyen szokatlan már a kezdés. A költő megszólítja a - levegőt. Rokonszenves, hogy párbeszédbe lép az elemmel (Nemes Nagy Ágnes költészete az egyedi személyiséggel és az egyszeri világegyetemmel folytatott párbeszéd), életünk legfontosabb tápanyagával. Mintha fulladástól rettegne. Azt is érezzük, hogy a semmit szólítja meg, az ismeretlentől vár segítséget, lélegzetet. Lelket. Hitet, ha ezt gyaníthatnánk, a harmadik sorba érve. És lappang ebben az esdeklésben, az anyagcsere-folyamat leírásában némi hallgatólagos világ-éhség, értelem- és szakralitás-éhség. Mintha
angyalmunka
volna ez a természetes adok-kapok, felfoghatatlan és forrásértékű. A második szakasz aztán kiszélesíti, egyetemessé és személyessé tágítja az első szakasz sóhaját. Mintegy tükröt, viszonzást kér. Azt áhítja a "rezgő lomb"-tól, hogy - miközben ő maga tisztul - tisztítsa meg a költő életét is, "fújja vissza" az "új, szennyezetlen életet" - hiszen éppen a szennyes élettől kíván megszabadulni, a régitől, a terhestől. (A magyar irodalom egyik nagy sorskérlelő verse ez. Olyan, mint mondjuk a németeknél Goethe Téli utazás a Harz-hegységben című remekműve.) S a csattanó: arca legyen ennek a fának, személyisége, viseljen nevet, és e két személyes között - egy lélegzet erejéig - csillanjon meg a végtelen.
Most derül ki, a tizenkét soros lassútávfutás végén, hogy mi mindent markol egybe ez a kis gyémántfoglalat: a természet iránti alázatot, az anyagszerűségünk felett érzett megrendülést, szakralitásra vonatkozó örök igényünket, az anyagba vetett s azon túli ősbizalmunkat, ember és világ, benső és külső szoros kapcsolatát, tisztaságra irányuló - szellemi-lelki változásra éhes - igyekezetünket, a Jó és a Rossz között morzsolódó egyed gyötrelmes állapotát, s végül azt az óhajt, hogy - legalább egy lélegzet erejéig - érintkezzünk a végtelennel. S mivel költői életről van szó, másodlagosan azt is: a költő életének legtisztább jeleivel - a verssel - mondhassa el a világ egy-egy üzenetét, létének központi tartalmait. Köztudomású, hogy Nemes Nagy Ágnes egyetlen olyan magyar rokona volt, aki költészetének mélyrétegéig szövegeibe oltotta az osztrák költő attitűdjét. Idézem - párhuzamként - a Szonettek Orpheuszhoz második csoportjának első darabját: "Lélegzet, vers, te láthatatlan! / Huzamosan tulajdon / létért beváltott világtér. Tükör-súlyban, / benne ütemre folytatódom. // Egyetlen hullám, vagyok / fokonként tengere kék; / minden tenger közt te végleg visszafogott, - / térnyereség. // Tereknek pontja de hány volt már szorosan / bennem, belül. S ha a szélbe / nézek: fiam. // Lég, felismersz, tőlem eredő helyek kötege? / Beszédem sima kérge, / majd görbe szára, levele." A magyar vers mintha ennek a szövegnek testvére volna. Legalábbis egy szellemi családba tartoznak. Nemes Nagy Ágnes fái havas téli tájban állnak, az egyedüllét és teherbírás szobraként, a helyt-állás példaképeiként. A költő figyelme a dolgok körvonalai táján lejátszódó átszüremléseket, érintkezéseket, fordulathelyzeteket fogja versbe. (A Rand, perem, Rilkének is kedvenc kifejezése volt.) Azokat a pontokat, ahol valami valamivé válik: "hol a kristály már füstölög". Szemlélete hangsúllyal emlegeti a függőleges, fenti-lenti vonatkozásokat (itt minden lenti eseménynek van fenti mintája, és minden fenti eseménynek van ellenpontja a világban - e folyamatos tükröződések adják e versek józan metafizikáját). És mindig mérlegeli a kint-bent ellentétpárját, mintegy egyedi hitellel látja el a tárgyak közlendőit, s a tárgyakra bízza saját meglátásait. Verseiben azt a lírai halandót mutatja meg, aki feltétlenül helyesli létünk minden apró adományát (Rilke azt monda: "hogy egyszer itt voltunk, az minden"), ugyanakkor pedig folyamatosan túl is akar terjeszkedni az itt-léten, korlátainkon (Rilke szótárának egyik kulcsszava az überwindung, túlterjedés, lebírás értelemben). A versben a személyes tartalmat hordozó tárgyi leírás sokszor etikai tartalommal telítődik, unszolást rejt magában, lelkiismereti háttérparancsot sugall. "Meg kell tanulni itt a fák / kimondhatatlan tetteit." Nemes Nagy Ágnes az egyik utolsó költőnk volt, aki az esztétikai közlendő megformálása közben erkölcsi állapotunkra is gondolt. A kötetet Lator László tárgyszerű előszava nyitja meg és Lengyel Balázs szabatos zárósorai kísérik. Paál Zsuzsanna rajzai, minden páratlan oldalon, elkülönülnek és rá-rápillantanak a bal oldalon álló Nemes Nagy-versekre. Elolvassuk a szöveget, áthajtjuk a hártyapapírt, s meglassult tekintettel nagyot lélegzünk a következő olvasat előtt. Olyan csónakban ringatózunk, amelyben eveznek. A versek után megkapaszkodunk a rajzok gondolatjeleiben. Úgy érezzük: itt két ember a gerincét mutatta meg nekünk. Báthori Csaba 2004, 42 oldal, 2800 Ft
