Zene

A könyvben három tanulmány olvasható a nők (és részben a férfiak) félrelépéseiről. Az alcím a jelenség pszichológiájára utal; ez azonban csak részben igaz, mert esetismertetések vannak ugyan, de ezek pszichológiai elemzése nem minden esetben történik meg, s akkor is elég felszínesen: nem pszichológiai módszerekkel, hanem a közgondolkodás logikája szerint.

Állandóság és változás - tavalyról és régebbről visszatérő, illetve eddig nem látott fellépők közül választhatunk.

Elektrokabaré, dubstep, ska és a többi - lesz mire bokázni, ha nem is mindegyik napon.

A Sex Pistols romjain született zenei próbálkozások közül kétségtelenül a Public Image Ltd. volt a legérdekesebb - nem véletlenül: elvégre a Pistols-tagok közül talán éppen John Lydon (a Pistolsban: Johnny Rotten) énekesnek volt a legnagyobb érzéke a zenei újdonságokhoz, s ahhoz, hogyan aknázza ki céljai érdekében más tehetséges zenészek képességeit és ötleteit. Igazából nem is sokat pazarolta az idejét: még 1978 elején (amikor éppen nagyban perelte egykori menedzserüket, Malcolm McLarent) sikerült egy később sikeresnek bizonyuló zenekart toboroznia. Persze mindez másként is alakulhatott volna: Richard Branson, a Virgin-birodalom ura eredetileg a Devóba szerette volna beprotezsálni Lydont, ám ehhez az amerikai kollégáknak nem fűlött a foguk (alkalmasint mindkét fél nagy-nagy szerencséjére). Ehelyett összefogott egykori osztálytársával, az ekkor már Jah Wobble néven működő basszusgitárossal, majd beszállt melléjük Keith Levene is, aki 1976-ban még a körmeit próbálgató Clash gitárosa volt. Dobosukat, a kanadai Jim Walkert egy Melody Makerben elhelyezett hirdetés nyomán találták meg. A nevet Lydon hozta (a The Public Image egy Muriel Spark-regény címe), s a szorgalmas próbák idején hangzatos sajtónyilatkozatokkal próbálta fenntartani a közönség figyelmét (teljes sikerrel). Széles körben terjesztette ama meggyőződését, hogy míg a Pistols a lázadó, addig a PiL inkább a kreatív énjét testesíti meg, egy rádióinterjújában pedig felsorolta azokat az inkább kísérletező előadókat, akik inspirációt jelentenek számára: Can, Third Ear Band, Peter Hammill, Augustus Pablo, Peter Tosh. S láss csodát, nem lehet nem észrevenni (pláne utólag meghallgatva), hogy a PiL oltotta először egymásba máig ható sikerrel a kraut(rock)ból és a dub/reggae-ből vett zenei hatásokat.

A Danko Jones zsinórban harmadszor tér vissza a Szigetre, az Iron Maiden pedig 2008 után áll ismét a Nagyszínpadra, hogy megmutassa nekünk, mi fán terem a virtigli angol heavy metal, de a legtöbb további fellépőt is láthattuk már az elmúlt években Budapesten, jó részük a Szigeten is játszott. Ebből a felhozatalból már tényleg csak a Guano Apes és a H.I.M. hiányzik a totális tutira menéshez - ezzel együtt az alábbiakat azért nem szívesen mulasztanánk el.

1997-ben, amikor tízéves volt a Kispál és a Borz, Pécsen, az Áfium nevű vendéglátó-ipari egységben interjúztam Kispál Andrással. Akkor írtam először és utoljára könyvet zenekarról. Nem mondom, egyszer-kétszer azóta is megfordultam arrafelé, de a pécsi szálon és ezen a zenekaron kívül nem kötődöm semmihez abban a városban. Na és erre most a Kispál és a Borz is leáll... Így aztán, ahogy újra nekivágtam Pécsnek, már nem az volt a kérdés, hogy hogy kezdődött az eleje, hanem hogy hogy kezdődött a vége.

Erkel szülővárosa rendesen kerek évforduló híján is buzgó kegyelettel ápolja a zeneszerző emlékezetét, ám idén mintha valóban minden Erkel Ferencről szólna Gyulán. Így hát a jófajta lokálpatrióta büszkeség és a bicentenáriumnak méltán kijáró gondos figyelem együttes jelenléte jellemzi azt a szolid kivitelezésű, azonban jócskán kiadós tárlatot is, amely most plakátok, díszlet- és jelmeztervek, valamint elkészült jelmezek egybegyűjtésével kínál áttekintést Erkel operai életművének előadástörténetéhez.

Nem egyszer esett már meg velem, hogy a fordító miatt vettem meg egy könyvet, és ritkán lőttem mellé. Wells Tower neve nem sokat mondott, bár aránylag rendszeresen kattintok rá a New Yorker (ahol a szerző többször is publikált) weboldalára.

A szinopszis azt mondja, hogy "emberemlékezet óta a háború tüze emészti a világot...". Ilyen emberemlékezet óta emésztő eposzi lángolást nagyon nehéz a vásznon összehozni; a tüzeléstechnikai része még csak hagyján, a technika bármely kirakatból bevehető, de az emésztés meg az emberemlékezet óta, az ilyen nagyoperai dolgokhoz aztán kell a kurázsi.

Bár nem kerülöm betegesen a bulvárhíreket és szereplőiket, az utolsó pillanatban kellett tájékozódnom a viccesen operának titulált konceptkoncert plasztikai műtétsorozata miatt sokat gúnyolt, kétségkívül enyhén szólva vitatható eredményéről híres hősnőjének kilétéről. Ismerve drMáriás és zenésztársai munkásságát (például a Dávid Ibolya titkos élete című lemezt), nem vártam különösebb empátiát vagy akár sajnálatot az önjelölt szexidollal szemben, de még így is soknak éreztem a bevállalósan direkt és könyörtelen viccelődést, mert hiába, hogy a számokban rejlő kultúrkritikával akár még azonosulni is lehet, mégiscsak egy távol lévő konkrét személyen, az ő szánni való, szerencsétlen voltán ugráltunk itt.

Rég rossz lenne, ha most kellene elkezdeni Gaiman írói számbavételét, vagy azon rugózni még mindig, hogy hova álljanak a fantasyirodalmat művelő belgák: a mesékhez, avagy az irodalomhoz. Erősen múlt századi kérdésfelvetések ezek, Gaiman új regényét viszont a megejtően morbid időtlenség lengi körül, hisz' mit számít néhány száz év egy (vagy akár egy egész temetőnyi) halott életében.

Amikor Mark E. Smith zenekara negyedik kislemezén egy vese- és alkoholproblémákkal küszködő öregedő proli büszke monológját kántálta el a Fiery Jackben, akkor nem csupán Britannia lerobbant iparvárosainak jellegzetes embertípusát rajzolta meg, hanem majdani, öregkori énjéről is igyekezett képet alkotni.

Ritka kivétel, hogy EU-s fotópályázatra nem valami bárgyúság születik, különösen magyar alkotótól. Pedig a feladat inspirálja a megúszást: a részt vevő országok egy-egy fotósa egy másik országba, egy-egy településre utazott (kilenc hétre), és az ott élő emigránsokat kell bemutatnia az étkezési szokásaikon keresztül.

Engedjenek már meg egy magánközleményt: pendelyes korom óta gerjedek az olyan alkalmakra, amikor sok jó ember és egyben - természetesen - nagy ember is, összejön valami náluknál is nagyobb, vagy éppen általuk tovább nemesedő ügyért, és előadja, mit is? Tudása legjavát, még szép - mi más is lenne méltó? Első - és egyből döntő - ilyen élményem a Hangverseny Bangladeshért című 1972-es dokumentumfilm. Volt abban egy jelenet, amikor Eric Clapton a gitárja nyakába tűzi az égő cigarettáját - kis hülyék a komcsi közepén, ez volt nekünk a világszabadság. Most is valami hasonlóról van szó, híres és nagy emberek jönnek sorra, mint az elhalt énekes - láthatóan jobbára szellemi - hagyatékának letéteményesei, és produkálják magukat a nevezett születésnapján, ami ráadásul a magyar kultúra napja is.