Zene

A fantasy lenyomta Ivanhoe-t, semmi kétség: a globális felmelegedés végleg taccsra tette a jégmezők összes megmaradt lovagját. Mindez alkalmasint monetáris okokra vezethető vissza, középkori kalandfilmet forgatni majd' annyiba kerül, mint valami ködös marhaságot mindenféle cifra szerzetekről, hülye nevű, ecsetfülű, nyilazó hermafroditákról, kaporszakállú, csuhás falvédőfigurákig.

A vámpírok újrafölfedezése az Egyesült Államok válasza a brit varázslódömpingre: legalábbis a Harry Potter óta mind népszerűbb fantasy irodalom frontján. Az amerikai vampirológusok mindenesetre nem sokat vacakoltak, ezerszer bizonyított tinisztorikat (első szerelem, örök barátság stb.) játszatnak el a szerencsétlen vérszívókkal.

Történhettek volna olyan dolgok, amik megakadályozhatták volna, hogy Alan Wilder 16 év után ismét színpadra álljon, de az izlandi vulkánkitörés és az ennek következtében elrendelt repülési tilalom nem tartozott ezek közé: miután kiderült, hogy az értelemszerűen megnőtt jegyigénylés miatt vonattal sem tud jönni, fogta magát, és elvezetett Londontól egészen Budapestig. A Diesel ezen a péntek estén úgy nézett ki, mint a PeCsa egy átlagos Depeche Mode-klubesten: többnyire ugyanazok a tetőtől talpig feketébe öltözött fanatikusok telítették meg roskadásig a nézőteret, és rendkívül hálásak voltak, amikor színpadra lépett a közel két napja ébren lévő Wilder, valamint fizikatanár kinézetű társa, Paul Kendall.

A popzenében bármi megtörténhet. Például az is, hogy világra szóló sikert arat egy dal, amelynek egy részében csak kappanhangon elővezetett dudorászás van.

A James Cameron által majd' három évtizede feldobott, folytatásokban, utánzatokban és tévésorozatokban tovább boncolgatott "Az emberek vagy a gépek győznek?" kérdését végre-valahára megválaszolta valaki: a rongybabák. Azaz csak első blikkre rongybabák ők, valójában különböző fém- és favackokból összetákolt, zsákvászonnal burkolt, kedves kis lények, akik pechjükre a nagy világégést követően kénytelenek intézni ügyes-bajos dolgaikat.

2006-ban a Pitchfork honlapján volt egy interjú a svéd elektropopduóval, amelyben a következőket jelölték meg hatásaikként: David Lynch, Aki Kaurismäki, a koreai filmek, a Trailer Park Boys zenekar, a Donnie Darko című film és a Doom játéksorozat. Amennyire széles ez a paletta, anynyira bátor, perverz és előremutató a zenekar munkássága - most például egy egészen bizarr, Charles Darwin fő művéről, A fajok eredetéről szóló elektro-operalemezt készítettek.

Lynn Barber brit újságírónő kedvenc időtöltése a madárlesés. Ha erről ír, ami könnyen megeshetett volna, hisz' eredetileg erre kérte fel egy angol magazin, nyilván abból is valami személyes és érdekfeszítő kerekedik, legfeljebb nem Nick Hornby, hanem David Attenborough készít belőle filmet.

A lengyel születésű, de gyerekkorától német környezetben felnőtt (mostanság éppen Kölnben élő és alkotó) Babicz rég ismert delikvens a nemzetközi techno/house világban. A kilencvenes évek elején, még Rob Acid (továbbá Acid Warrior, Department of Dance, s valahány név a naptárban...) álcájában sikerrel aknázta ki az acid house hullámot, s teremtette meg saját legendáját.

Már ötkor ott topogok a hajón: várjuk a mai improvizatív dzsessz királyát, Ken Vandermarkot és társát, Paal Nilssen-Love-ot. Ám kiderül, hogy amerikainak se mindig jó lenni, a magyar-román schengeni határon például biztosan nem. Az amerikai követség végül közbelép, de a késés miatt már csak a koncert után lesz valamicske interjú. Nem baj, Grencsóék remek koncerttel nyitják az estet, és legalább ott vagyok a zenészek megérkezésekor: látom a backstage-ben, hogy ez már tényleg a tisztaelméjű dzsesszmuzsikusok kora.

Egyesek szerint Brooklyn metróval, mások szerint viszont a filmművészet eszközeivel közelíthető meg a legjobban. Aki az utóbbiakat választja, még nem biztos, hogy lemondott a tömegekkel való együttmozgásról, hisz a hely fotózkodásra mindig kapható szelleme csak úgy vonzza az autentikus utca- és/vagy dohányszagra vágyó filmeseket. Antoine Fuqua életművét épp az ilyen erős, autentikus, utcaszinti kipárolgások lengik körül.

Itthon mostanában sokat beszélnek a fizikai színházról. Nem firtatom, miért és miért most - a fővárosi egyetemen mindenesetre lett egy olyan szak, amit így hívnak. Leginkább valami olyasmiről lehet szó, hogy néhányan nekiálltak lebontani a hagyományos tánc- avagy mozgásszínházat és az ugyancsak hagyományos színházat elválasztó falat, bár ennek létében sem vagyok nagyon biztos, így most a nemlétében sem. Azt viszont eszembe sem jutna tagadni, hogy léteznek olyan produkciók, amelyekben a fizikum, a test nyelve nagyobb szerepet visz, mint a beszéd - akár azért, mert az előtérbe nyomul, akár azért, mert a háttérbe húzódik.

Márffy Ödön életműve első pillantásra az, aminek hirdetik: szín, fény, ragyogás. Más szóval par excellence festőiség, szakmai siker, polgári életöröm. A műkereskedelem és a szélesebb nagyközönség egyik kedvenc festője derűs és problémamentes művészként él a köztudatban, aki nem volt szélsőségesen modern, csak annyira, hogy a műkedvelő sznobizmusnak még éppen imponáljon.

Nekem ne mondja senki, hogy a világ nem változik. Gondoljunk csak vissza, mi számított az unalmas, már nem fiatal férfi legfőbb mozgóképes ismertetőjelének harminc évvel ezelőtt? Nyilván a hajháló és a zoknitartó (jó ég, mi mindenre volt képes ezekkel a rekvizitumokkal Ugo Tognazzi!).