Zene

George Harrison egy bizonyos Beatles nevű angol zenekar gitárosaként vált ismertté a hatvanas években, nagyjából akkoriban, amikor az Orchestra Baobab is befutott Dakarban. A Beatlesnek azonban inkább a Rolling Stones osztotta meg a táborát; jó ideig magam is oda húztam, de ezt most hagynám. Hiszen előbb-utóbb (úgyis) mindenki megvallani kényszerül, hogy a klasszikusok közül már csak Beatlest hallgat, azt viszont egyre lázasabban, már-már odáig ragadtatva magát, hogy kijelentse: a gitárzenékben azóta sem hallott olyan hangot, amire ne lett volna példa valamelyik Beatles-számban.

Aberlini Asphalt Tango kutatói újabb királyságra bukkantak a Balkánon, s mint a romániai Taraf de Haidouks és Fanfare Ciocarlia esetében, megint egy porfészekben. Csak éppen most Bulgáriában járunk. Ahol, ha jobban megnézzük, a Szófiától délnyugatra fekvő Kjusztendil nem is olyan aprócska város, húszezren lakják a cigánynegyedét, s mint Jony Iliev mondja: "Amikor esik az eső, ez a legszomorúbb hely a Földön, hanem ha kisüt a Nap, kétségtelenül ez a Paradicsom."

Napjaink kétségtelenül dj/parti orientálta zenéjében mondhatni oázis az élő (no jó, legalább részben élő) zene, de ez csak a látszat: gitár, basszus, énekesnő, énekes, s egyéb, rég elavultnak tűnt csacskaságok, vidám és borús hangulatok, klasszikus dalok, bennük versszakok és refrének - ez valami olyan, ami soha nem pusztul el, legyen bár a sebesség 140 bpm felett, kedélyünk pedig mélyen fagypont alatt.

Kitüntetett figyelemmel követtem végig Mehldau munkásságát. Az első lemezétől látszott, hogy zsenivel van dolgunk, aki pontosan öntötte formába heroinba áztatott metafizikus szomorúságát, miközben esszéket írt a német írók és filozófusok idevágó munkáiról. Elképzeltem, amint egy fiatalember az Ifjú Werther szenvedéseit olvassa egy füstös manhattani klub előterében, és arra gondoltam, hogy egy új generáció lépett színre a dzsesszben.

Megpróbáltam előre elképzelni, milyen tárgyakkal lehet megjeleníteni ezt a kérdést egy kiállításon. Korabeli (Emergé) kotonosdoboz, vetkőzős toll, kártyanaptár, homályos, kisméretű fényképsorozat, amelyben egy kalapos úriember először csak előzékenyen elveszi az utcán egy hölgy cekkerét, aztán a konyhában mindenféle elvetemültségek zajlanak gyors egymásutánban, esetleg egy idevonatkozó bejegyzés az általános iskolai ellenőrző könyvben, miszerint "gyermekük a tanórán pornográf képeket mutogatott". Rózsaszín női fehérneműk, kemény tapintású bikinik, netán életkép egy kerületi bőr- és nemibeteg-gondozó váróhelyiségéből.

Ha nem tudnám, amit tudok, azt hinném, egy, a posztmodernből frissen kigyógyult drámaszerző tegnap, legföljebb tegnapelőtt vetette papírra - netán egyenest a Madách Kamara megrendelésére - ezt a Borisz Godunovot. A lábadozás jeleit mutatja még a töredezettség, a figurák poszt-brechtiánus eltartottsága, a huszonegyedik század elejét bízvást jól jellemző rezignáció, enyhe undorral vegyes spleen.

"Miért áll meg a vonatunk mindig ugyanazokon az állomásokon? Miért tűnik a csomagunk ennyire viseltesnek, mikor voltaképpen nem is megyünk sehova?" - kérdi Chris Eckman, a Walkabouts zenekar szerzőpárosának férfi tagja két évvel ezelőtti lemezük fülszövegében. Nos, meglehet, a közel két évtizede működő együttes "utazóbőröndje" kívülről már kissé ütött-kopott, ám amit magukban cipelnek, az egyre tisztább és fényesebb zenei formát ölt.

Akilencvenes évek közepére, mikor is a rezeszenék reneszánsza világszerte kulminált, két jellegzetes csoportot képeztek az ilyen bandák. Az egyikben "apáról fiúra szállva" a maga bevett útját járta e tradíció, míg a másik azzal tűnt ki, hogy más műfajokból - így például a dzsesszből vagy a rockból - "rácsodálkozva" nyergeltek át az előadói. Ily módon, vagyis a műfaji és geográfiai határokon felülemelkedve született meg Kölnben a Schäl Sick Brass Band, New Yorkban a Frank London´s Klezmer Brass Allstars, Londonban a Bollywood Brass Band, Beninben a Gangbé Brass Band - azokat említve csak, akik az utóbbi években megfordultak Magyarországon.

Ha vigyázó szemünket Párizsra vetjük, ott mindjárt nagyszerű magyar zenészeket (is) találunk. De ha csupán a dzsesszre korlátozódik a látókörünk, Tűzkő Csaba és Szelevényi Ákos akkor is kitűnhet azok közül, akik a fény városát választották székhelyül. Gadó Gábor is itt él az utóbbi időben, és francia zenészekkel dolgozik - ezt dokumentálja ez az album. S hogy mi jut eszébe egy hazánkfiának, miután Nyugatra szakadt? Mi más: a Kelet. A szellemi muníciót Dosztojevszkij, Bergyajev, Tarkovszkij, Brodszkij, Szibéria tágas hómezői, de legalábbis a Balkán jelenti. Veszélyes terep ez, hiszen a gondolatok, az eszmék nehezen fordíthatók le a zenei absztrakció nyelvére, de itt, úgy tűnik, sikerült. Semmi sablon, semmi direkt utalás (a számok címén kívül), inkább csak a hozzáállás - a viszony a világhoz, a művészethez, a zenéhez.

Rákosi Mátyás, a magyar történelmi legendárium hírhedett zombija némely dolgokban kétségtelenül hasonlít ránk: őt is anya szülte, volt családja, ifjúkora, majd felnőtt lett belőle - igaz, ebben már nem volt sok köszönet. Ennél viszont valószínűleg lényegesebbek a releváns eltérések: mi általában még nem voltunk hadifoglyok, KMP-alapítótagok, népbiztosok, Vörös ´rség-parancsnokok, utazó Komintern-ügynökök, majd jutalmul tizenöt évig politikai foglyok (sőt ávós gyilkosok sem). Rákosi esete és személye persze nem igazán a korai évek miatt oly fontos az utókor számára: sokkal inkább a 45 utáni politikai szerep, a látszólagos (éppen csak a mindenható Gazda által korlátozott) teljhatalom, a terror, a párját ritkítóan paranoid diktatúra, mely - a keleti blokkban példátlanul - 1956-ban úgy omlott össze, mintha sosem lett volna. Rákosi ez utóbbit már emigrációban érte meg: 1956 nyarán kezdődő szovjet

Legjobb nem várni semmit, és akkor majdnem mindig kellemesen csalódik az ember; de a várakozást úgy hívják, színházi tapasztalat, és nem lehet fölfüggeszteni. Mark Ravenhill Shopping and fucking című darabja afféle rendezői krédó, szerte Európában.

Daniel Spoerri-műveket Budapesten - ha jól emlékszem - először és eddig utoljára több mint tíz éve, a Nemzeti Galériában rendezett kortárs francia képzőművészeti kiállításon lehetett látni. Akkor úgy tetszett, talán a válogatók szándéka nyomán is, hogy (a tűnt idők lassú szellemében) a "posztmodernizálódott" Spoerrit akarták bemutatni, pedig inkább az lephette meg a nézőt, hogy miként klasszicizálódott az avantgardizmus, milyen formát öltött a nyerseség - bonbon gyanánt csomagolva. Spoerri akkor vitrintárgy maradt Pesten saját legendájához képest: paszszénak látszott a francia új realizmusban és az egyetemes fluxusban játszott szerepe; opálos messzeségbe tűntek a rá szignálszerűen jellemző eat-art művek, az 1960-tól készített, nagy zabálások romjait rögzítő csapdaképek.

Etnodzsessz és repetitív zene, kelet-európai, közel- és távol-keleti folklór - ezeket a "hívószavakat" jó párszor leírhattuk már, ha éppen a Makám zenekarnál időztünk. Kicsit már kínos is az ismétlésük, de nincs mit tenni: a Makám - immár tizennyolcadik éve - egy ilyen "önazonos" zenekar.

Most olyat teszek, hogy magam is megbánom: egy olyan lemezről kell azt írnom, hogy lapos, amelyen egyébként kimondottan jó számok hallhatók. S amelynek az előadója - ráadásul - a kedvenceim közül való.