Zene

Nyolc kis kritika

Aki látta egykoron (nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek legeleje) a magyar dark-rock pionyírjait, a Fuck Off Systemet, nem egyhamar felejti az élményt -

Úgy hiszem, valami olyasmi dolog történik most a bluesban, mint a kilencvenes évek végén a (Buena Vista Social Club köré csoportosuló) kubai muzsikákkal vagy mint nálunk (az Utolsó óra program kapcsán) az erdélyi népzenék archiválásával. Eljött az idő - és ez nemcsak azt jelenti, hogy alig-alig élnek már a blues "forrásértékű" legendái közül, de azt is, hogy a műfaj "öröksége" megkülönböztetett figyelmet és bánásmódot kíván.

Ha egy filmnek erősebb az egyénisége, mint a kategóriája (játékos dokumentumfilm, mondhatnánk nem kevés szarkazmussal, minthogy a játék biztosan bukó tétje az életben maradás), máris megkönnyebbülünk: valami sodrás mindenképpen ígérkezik.

Kapcsoljuk ezerkilencszázötvenhármat.

Igen, megint sokat ülnek; igen, megint vannak rozzant állagú pucér férfiak; igen, megint a hatvanas évek foteljei és állólámpái vannak a színpadon; igen: Maeterlinck A kék madár című meséjét végtére is Zsótér Sándor rendezte a Vígszínházban. Volt szerencsém egy teljesen hétköznapi előadást látni, igazi közönséggel; és noha igen: most is elmentek néhányan a szünetben, a többiek megrendülten és nehezen ocsúdva ünnepelték az előadást a végén, mert ha nem is tudták, érezték: Zsótér egyik legjobb rendezését látták.

Legelőnek tetsző, kordonnal körülvett füves térségen hét szürkésfehérre mázolt (taliga nélküli) eke emelkedik a magasba rézsút: darucsapat. Az eke szarva a madár lábát, a háromszög alakú vaskés a testét, a hosszú vasgerendely a nyakát formázza. A vasrudakra erősített darvak onnan látszanak "szép renden repülni", hol a műgyűjtő Vörösváry Ákos Múzsája "laknék".

Nyolc kis kritika

2005-ben a German Jazz Award nyertese a Tok Tok Tok nevű formáció About... című albuma lett.

régi, avagy egy lemez dolga sem könnyű: szegénynek többnyire úgy kell megőriznie az "önazonosságát", hogy közben új vizekre is hajózzon.

Nincs abban az égvilágon semmi rossz, ha tízévente friss húsok járják el a régi táncot.

Nem menekedhetem a pátoszos sztereotípiától, kikerülhetetlen a művészettörténeti közhely: Csernus Tibor a huszadik századi magyar képzőművészet legendáriumának egyik legfontosabb alakja; valaha volt sze-mélyes jelenlétével, majd 1964-es emigrációja után mítoszával mélyen hatott a hatvanas-hetvenes évek festészetére, de végül is nemcsak arra, hanem - a vágykép, az ideál szintjén, mintegy példa gyanánt - közvetve, de mégis alapvetően befolyásolta a művészetről való gondolkodás itthoni formáit.

Január 27-én Budapesten is beindult a Mozart-henger, de egyelőre semmi sem került alá. Hogy ennek örülni kell vagy sem, a jó ég tudja, a bécsihez képest kisebb felhajtás talán nem árt, de a mi megemlékezésünk pitiánersége enyhén mellbevágó.

A brit DV8 Companyről már többször szó esett ebben a lapban, legutóbb (Magyar Narancs, 2005. december 8.), amikor a több mint húszéves diaszpóratársulat egyik alapító tagja járt nálunk a Just for Show című darabbal.