Jane Austen igazán hálás, a legkisebb fazonigazítás nélkül is újrajátszható szerepeket hagyott az utókorra, melyekről - mint ahogy azt az a bizonyos, Colin Firthet ikonná avató '95-ös tévésorozat is bizonyította - tulajdonképpen nincs is mit lekapargatniuk az ügybuzgó dramaturgoknak. A piszkos munkát Austen jó kétszáz éve már elvégezte. A minden igényt kielégítő happy endig nem a megszokott, zord-romantikus történeten, hanem a tizennyolcadik századi angol arisztokrácia szellemesen megrajzolt, belterjes arcképcsarnokán keresztül vezet az út, melynek során mindenki megkapja a magáét: a saját előítéleteiknek felülő, konok szerelmesek és a gőgös arisztokraták ugyanúgy, mint a fensőbb körökben kecses mozdulatokkal közlekedő szerencse-, férj- és hozományvadászok. Innentől kezdve tulajdonképpen szereposztási és költségvetési kérdés, hogy mi marad meg a sikerre ítélt alapanyag-ból. Lévén mozifilmre, tehát durván kétórás időtartamra szólt a felkérés, a tempó ezúttal gyorsabb, a látvány filmszerűbb, a sztárok felismerhetőbbek, a mellékszereplők hátsó traktusából viszont kevesebb látszik, mint a közkedvelt, hatepizódos tévéjátékban. Mivel sem a történettel, sem a szereplők szövegeivel nincsen valódi tennivaló (legfeljebb annak eldöntése marad a rendezőre, hogy hogyan nyirbálja még elviselhető hosszúságúra a szerelmesek hosszadalmas egymásra találását), igen örömteli, hogy a neves alkotógárda elsősorban a korabeli lakhatási viszonyok és étkezési szokások feltérképezésében talált kedvére való elfoglaltságot. Bár új lakók, és nem is akármilyen színészek (élükön a rezignált családfőt nagy rutinnal alakító Donald Sutherlanddel) költöztek az öt leánygyermeket nevelő Mr. és Mrs. Bennett otthonába, a kamera olyan érdeklődéssel szemléli a kérdéses szobabelsőket, mintha nem is a bájos Keira Knightley Lizzyje miatt váltottunk volna jegyet e 18. századbeli szafarira, hanem azért, hogy bejárjuk Bennették impozáns családi lakának valamennyi zegzugát. Míg Austen halhatatlan figurákkal töltötte meg a maga különbejáratú kisvilágát, a berendezők a megfelelő toalett-asztalkákkal és ebédlőasztalokkal teszik lakályossá a nagyon angol és nagyon kosztümös játékteret. Az efféle műgond láttán persze aligha mormolhatunk mást, mint elismerő szavakat: kétség sem férhet hozzá, hogy igen nemes reprodukcióját láthattuk az ismert történetnek, még ha egyszer-kétszer az a szörnyű gyanúnk is támadt, hogy nemcsak a bútorok, de a színészek is a kárpit színéhez lettek kiválasztva.
A UIP-Duna Film bemutatója
