Zene

Tilos Rádió: Night Vibes (válogatás: Palotai, mix: DJ Cadik, Mango)

Azok után, hogy Harangozó Teri a tavalyi Szigeten a vérbe alázta Patti Smitht és a Therapy?-t, az USA kongresszusa egész évben spermafoltokat szaglászott Monica Lewinsky kiskosztümjén, Varnus Xavérnak meg sikerült felküzdenie magát Friderikusz múzsai magaslataira, itt az ezredvégi camp legújabb, jól fejlett példánya: szilveszter éjszaka Bozsik Yvette Kabaré címmel ismét súlyosan terhelt bemutatót celebrált a Kamrában. Alcíméül olyat bírt kitalálni, hogy "elvágyódás két részben".

Az idő száll, mint a veszett fejsze vasfoga, minek köszönhetően a világról alkotott képünk idestova kis híján teljesnek mondható. Hol van az már, amikor a vasfüggöny lyukán sasoltunk a veszedelmes viszonyok felé. Például mára pontosan tudjuk, ki is a Nagy Mogul, az igazi hollywoodi filmes cápa. Ahogy a nóta mondja: "lám a cápa szája tátva, mindenki látja fogsorát...". És, természetesen hollywoodi, fogsorában ott a ménkű nagy szivar, Castro egy ekkoráért még egyszer átúszná a Disznó-öblöt. Csak a láma hogy kerül ide? Az egy Moguliában honos patás lehet, vagy ahogy a régi vicc mondja: Hogy hívják a tibeti futárpostást? Hajtás-patás, noha ez mellékszál.

Aki még nem látott Csehov-előadást, többnyire az is ugyanúgy képzeli el mindet: elegáns katonatisztek beszélgetnek karcsúra fűzött hölgyekkel. Néha sírnak, néha kiabálnak, de az egész mégis szép és őszies, mint egy Agatha Christie-regény. A Jeles-féle kaposvári Három nővér persze más, de az már alig volt Csehov, és a második felvonásban halott eszkimók özönlötték el a színpadot. Szóval: létezik egy általános megegyezés arról, hogy nagyjából miképpen kell a reflektorfényben kinéznie Anton Pavlovics darabjainak.

Nagy József (műsorfüzetek szerint Josef Nadj, belső használatra Szkipe) szinte megszokott, visszatérő vendég lett Pesten. Háromestés vendégszereplése után írni róla így nemcsak a kívülrekedtek cukkolása, hanem készülődés a legközelebbi fellépésre. Mostantól megint játszhatunk. Találgathatjuk, milyen lesz a következő előadás.

India kultúrája mindenki előtt ismert. A diák A kőszívű ember fiai helyett szívesebben olvassa a Kámaszutrát vagy az Anangarangát, a polgári oktatásban tovább tanuló Gandhi és Nehru naplójából nyeri a bölcsességet, míg más egy megvilágosodott gurut választ.

Most azt kellene leírni, hogy Shepp 1937-ben született Fort Lauderdale-ben, drámaíró, költő, tanár, színész, polgárjogi harcos, de azt hiszem, ez most nem érdekes. Ennek az "én egész népemet fogom nem középiskolás fokon tanítani" attitűdnek persze igenis volt jelentősége a hatvanas években, de nekünk most már csak az a fontos, hogy van legalább tíz olyan albuma, ami nélkül elég szar lenne a világ. Merthogy hősünk amellett, hogy tudós és fekete forradalmár, zseniális tenorszaxofonos.

Ez az év a könyvkiadásban a szótárak éve, megjelentek a klasszikusok: angol-magyar, magyar-angol (az új "Országh"), ugyanez németben (új "Halász"), hamarost itt a francia (új "Eckhardt"). És az igazi szenzáció: a Magyar szókincstár. Az év verseskönyve is tulajdonképpen szó(kincs)tár, Oravecz Imre ötödfélszáz oldalas "töredéke" egy faluregényhez. Az év regénye cím is e könyvé; voltanak persze pompás prózák, ám a szerzők ez évben írták ama nagy regényeket, talán jövőre meg is jelennek. Ha majd Megjött Ézsaiás, Krasznahorkai László már üzent. Tanulmánykötet-kategóriában (nálam) egy további tár az első: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930-1937, Szabolcsi Miklós tetralógiájának utolsó könyve.

Ne legyenek illúzióink. Az interjúalanyok jó része utálja az újságírókat. Ez még akkor is így van, ha mosolyogva kínálják meg őket kávéval, barátságosan néznek feléjük, és készségesen válaszolnak kérdéseikre. Prétextat Tach, A gyilkos higiéniája című regény író főszereplője az egész emberiséget utálja. Kiváltképp az újságírókat és a nőket. Az újságírónőket meg egyenesen gyűlöli.

A színpad - amely remélhetőleg a leendő Éjszakai Színház színpada is egyben, hiszen miért ne lehetne éjszaka szórakozni járni, színpadi romokon táncolni a város közepén - ügyesen elzárja a kijáratot a nézőtértől. Kezdés után nincs menekvés. Ettől minden néző csendben retteg kicsit, kivéve a rutinos kisurranókat, akik a szellőzőnyílásokat szemrevételezik alaposan. Később, az előadás után, amikor már nem akarok menekülni, ez a színpadgát egy otthonos, lélekmelengető kis szemétdombhoz hasonlít, és itt botlom majd bele egy művéres műpostás-maradványba.

Kenyéradóimnak ezt nem kell tudniuk, de máig, huszonöt év tanulás, illetve nyelvhasználat után sem tudok angolul. Többet tudok annál, mint amit nem - ez lehet optimális eset, de ideális semmi esetre -, írok, olvasok, beszélek, mint Magilla gorilla, de teli vagyok bizonytalansággal. Kiejtésem, hogy úgy mondjam, eklektikus, makacsul őrzi a korai évek nyomát, amikor londoni nyelviskola, amerikai nagybácsi, műholdas tévé, pénz és útlevél híján a Beatles együttes liverpoodlija és a Teenager party innen-onnan szalajtott vegyes angolsága képezte találkozásomat az élő nyelvvel. Máig bajban vagyok a hangutánzó/hangfestő alapra visszavezethető igékkel; nem jutnak eszembe szavak, vagy épp ellenkezőleg, öt-hat is, csak tudnám, hogy adott kontextusban melyik lenne az igazán elegáns, frappáns választás. Kezdők és középhaladók megnyugtatására: a nyelvtan a legkevesebb. Az igeidők az összes egyeztetéssel és kivétellel játszva elsajátíthatók ahhoz képest, hogy miként kell elkérni az asztalnál (és melyik asztalnál) a sót, és mit kell mondani, amikor odaadják; hogyan kell jól elmondani egy viccet (igaz, ez nálam anyanyelven is nehézségekbe ütközik); hogyan flörtöljünk és hogyan szakítsunk. Azt már csak szőrmentén említem, hogyan mondják angolul az angolszalonnát, az angoltapaszt és az angolos távozást (franciásan többnyire).

A karácsony előtti hetek lemezpiaca a best of és greatest hits albumoké. Az ilyenkor szokásos dömpingből három talált meg engem, három nagy név az utóbbi két évtizedből, három különböző tészta: a U2 kifejezetten virgonc, tavaly kihozott egy technohatásokat is mutató lemezt, aztán körbejárta vele a fél világot, a Dire Straits évek óta téli álmot alszik, a Faith No More pedig effektíve megszűnt idén áprilisban. Meg kell mondanom, a Faith No More feloszlása az égvilágon semmi megrendülést nem okozott számomra, a Dire Straits hiánya tulajdonképp föl sem tűnt, és megvolnék új U2-dolgok nélkül is, pedig tulajdonképp tisztességes lemezeket csináltak az utóbbi években is - még akkor is, ha (magamat ismétlem) már nem ők szabják a trendet.

Ötvenedik lemezéhez ért a harmadik éve működő Fonó Records. Népzenei, world music- és dzsesszkiadványainak színvonala kissé egyenetlen, ami mondható így is: a kiadó profilja nyitott. Egy ilyen gazdag katalógus azonban mindenképpen jó dobbantás meghódítani a közönséget és a terjesztőket, a határon innen és túl is. Mert léteznek Magyarországon olyan zenék, melyek egyetemes érvényűek és egyben különösek, melyek csak itt és most születhettek meg.