A karácsony előtti hetek lemezpiaca a best of és greatest hits albumoké. Az ilyenkor szokásos dömpingből három talált meg engem, három nagy név az utóbbi két évtizedből, három különböző tészta: a U2 kifejezetten virgonc, tavaly kihozott egy technohatásokat is mutató lemezt, aztán körbejárta vele a fél világot, a Dire Straits évek óta téli álmot alszik, a Faith No More pedig effektíve megszűnt idén áprilisban. Meg kell mondanom, a Faith No More feloszlása az égvilágon semmi megrendülést nem okozott számomra, a Dire Straits hiánya tulajdonképp föl sem tűnt, és megvolnék új U2-dolgok nélkül is, pedig tulajdonképp tisztességes lemezeket csináltak az utóbbi években is - még akkor is, ha (magamat ismétlem) már nem ők szabják a trendet.
Tehát egy élő, egy tetszhalott és egy rendes hulla. Mondom, igazi karácsonyi cucc. De nem akarok rosszmájúskodni, mindegyiknek megvan a helye a rock történetében, s ezek a válogatások teljesítik a maguk feladatát, 10-15 éveket sűrítenek 60- 80 percekbe, reprezentálnak egy-egy irigylésre méltó karriert, összefoglalják a lényeget. Aki többre vágyik, annak valószínűleg úgyis megvannak a lemezeik, ahogy annak idején sorban megjelentek, vagy ha nem, hát beszerezheti őket visszamenőleg, és elkészítheti a maga válogatásait, más hangsúlyokkal más szempontok szerint.
Hogy e három zenekar közül mennyire a U2 a legelevenebb, mi sem mutatja jobban, mint hogy szeptemberben három darab best of albumra szóló szerződést kötöttek a PolyGrammal 50 millió dollárért: szenzációs összeg, hiszen ezért semmi újat nem kell kipréselniük magukból, elég feltúrniuk az archívumot. A háromból most kettő jelent meg (a kislemez B oldalakat összegyűjtő válogatást nem láttam), az 1990-1999 közötti időszakot átfogó harmadikat valószínűleg jövő ilyenkorra hozzák ki, és alighanem ezeknek a jóvoltából 100 millió darab fölé emelkedik majd a U2 által világszerte eladott lemezek száma. Annak ellenére, hogy nem kellett, egy újdonsággal mégis szolgál a U2 lemeze, egy tíz évvel ezelőtti B oldalt előléptettek: a Sweetest Thing története röviden annyi, hogy Bono a nejének írta szülinapi ajándékul, de mert a kislemez hátsó felén kissé elveszett, most ezt tolták előre, újra felvett énekkel. A U2 tagjai nem kronologikus történelemkönyvet csináltak, összekeverték az időrendet, de mert egyetlen 1980-as szám kivételével a többi az 1983-88 közötti csúcskorszakukat képviseli, egységes az összkép. A Dire Straits a korrekt kronológiát választotta, de itt is jóval kevesebb szám maradt a zenekar legkorábbi korszakából, mint a későbbiekből (szerénységem picit más arányokkal szerkesztett volna), a "lazulást" itt három élő felvétel jelenti.
Ahogy a U2 és a Dire Straits egyik legfőbb erőssége a kifejezetten karakteres gitárjáték, a Faith No More-nál a basszus az, ami nagyon be tud durranni az ember fülébe. Átjön a düh és az energia is, főleg azoknál az üvöltözős, fogcsikorgatós, rap-metal számoknál, de őszintén szólva nem nagyon értem, hogy mitől számított ez akkora zenekarnak, amekkorának. Azt se nagyon veszem észre, hogy két szólóénekesük volt, holott tudom, 1988-89-ben Mike Patton váltotta fel Chuck Mosleyt - ami vagy azt mutatja, bot van a fülem helyén, vagy azt, hogy egyik sem akkora egyéniség, hogy... Mindegy. Még valami: az teljesen rendben van, ha egy zenekar tizenöt éven át nem akarja ugyanazt csinálni, de nekem itt valahogy nem jön össze a nagyon durva, fejrázós Faith No More (amit az igazi FNM-nak sejtek) és a kommersz-rádióbarát, Lionel Richie- meg Bee Gees-feldolgozásokat daloló Faith No More. Vagy csak nem értem a humorukat. Akkor bocs´.
Sz. T.
Dire Straits: Sultans Of Swing - The Very Best Of Dire Straits (Mercury/PolyGram)
Faith No More: Who Cares A Lot? - Greatest Hits (Slash/London)
U2: The Best Of 1980-1990 (Island/PolyGram)
Beck: Mutations
"A fele bejön, a többit nem fogtam" - mondja egy barátom az új Beckről. Nincs miért hervadni, jó ez az arány. Egy külföldi szaklap a maximumot adja, szerinte ez a huszonnyolc éves tejfölösszájú a jövő abszolút zsenije, és ez az ötödik az eddigi legjobb albuma. "De ne hidd - így a kommentár -, hogy bármit is jelentenének a szövegek." Azért talán akad némi kapaszkodó.
39,5-del fetrengek a csatakban, már a belem is kiokádtam, nem vagyok egészen magamnál, pedig le kell adnom ezt a trágya cikket. Fél napig gabalyodtam a Hálóban, közel ötven oldal összejött; annyiból, véltem, már ki lehet ugrasztani pár frappáns beszólást, bármilyenek is a nóták. Ám bekavart a sanyarú sors, az anyag semmivé foszlott a számítógépemben. "Küszködj magad, kagylózd is meg, firkász! - jöhetett az ukáz.
Így ha módosult tudatállapotban is, de nekifeküdtem a lemeznek. Aztán az első pár taktus után ledőltek a falak, maga alá temetett a mennyezet. Végigbizsergett a reveláció, halleluja, itt nekem a kinyilatkoztatás. "A remény férge, a hóhér kötele" - bizony, jól berágta magát a kis geci.
S ha már a "dalos madár nem hallható többé az evakuált paradicsomból", jól jöhet egy ilyen szívszorító alkotás. Sajna, az ős-be(c)kkelők hiptelen hoppon maradnak, egykori tinisztárunknak, hál´ isten, elment az esze, és a hangja is elmutált kicsit. A dalok hangulata az utolsó pszichedelikus Beatles-felvételeket vagy a későbbi, már istenileg be(c)kattant Cat Stevenst idézik. Semmi scratch meg sampler, az egészet élőben, tradicionális módszerekkel vették fel, mégis egyféle ufóhangzás kerekedett belőle. Indiai blues űrgitárral, minimáltechno repülőszőnyegen, lóerőkkel turbózott country. Fogalmad sincs, hogyan boronálhatta össze egy öttagú zenekar.
A hangok mellett jó néhány felismerésre váró kép is marad. Ugyan elég, ha rátapadsz Beck szemére, a tekintete sokat elárul. Angyali fiúnk árunak csomagolva került forgalomba; de éppoly megdöbbentők a feliratok és az illusztráló képek is. Tim Hawkinson művei egy drasztikus jóslat beteljesülését sejtetik: a közeljövő embere manipulált bábként lebeg a föld felett, s furcsamód HÁLÓ-szerkezetűvé formálódott a tér. Õsidők óta megvannak a módszerei, a lélek könnyen kibillenthető a lakhelyéről. Ugye, nem kell sok fantázia, hogy megnyíljon: mivel járhat, ha ez az ugródeszka bárki számára elérhetővé válik? Bárhová eljuthatsz, bármit és bárkit a magadévá tehetsz; miért térnél vissza, ha egyszer isten lehetsz?
És amikor rádöbbensz, hogy mégsem így működik a rendszer, már nincs visszaút. Beckkel szólva: "Nem ismered fel, hogy elszabadult halottaskocsidat hajtod."
- bogi -
Geffen, 1998
