Ne legyenek illúzióink. Az interjúalanyok jó része utálja az újságírókat. Ez még akkor is így van, ha mosolyogva kínálják meg őket kávéval, barátságosan néznek feléjük, és készségesen válaszolnak kérdéseikre. Prétextat Tach, A gyilkos higiéniája című regény író főszereplője az egész emberiséget utálja. Kiváltképp az újságírókat és a nőket. Az újságírónőket meg egyenesen gyűlöli.
A Nobel-díjas író - bár egész életében nem adott egyetlen interjút sem, és évtizedek óta magányosan, a külvilágtól elzártan éli életét -, amikor nyolcvanhárom évesen megtudja, hogy rákos, és csak két hónapja van hátra életéből, megengedi titkárának, hogy a sorban álló újságírók közül kiválogasson ötöt. A televíziócsatornák, a női magazinok és a politikai újságok érdeklődését az író csípőből elutasítja. Akárcsak a színes bőrű újságírókét, mivel korábbi meggyőződése ellenére élete végén enyhe rasszizmus kerítette hatalmába. És az orvosi magazinokét is, mert ezek csak különleges betegségére, a porcrákra lennének kíváncsiak. (Betegségére az író fenemód büszke, az orvostudomány ugyanis rajta kívül mindössze egy tucat, a XIX. században nemi erőszakért kényszermunkára ítélt rabnál találkozott ezzel a halálos kórral.)
Amélie Nothomb francia írónő 25 évesen írt első regénye az öt interjúról szól. Arról, ahogy főszereplője pengeéles logikájával megsemmisíti, ellentmondásba, sőt fizikai rosszullétbe kergeti az öntelt, de felkészületlen, felületes és félművelt újságírókat.
A Nobel-díjas író nem könnyű eset. Olyan kövér, hogy évek óta nem tud járni, tolókocsijával legfeljebb a sarki fűszerest látogatja meg, amúgy huszonöt éve nem mozdult ki földszinti lakásából. Évtizedek óta nem fogad látogatókat, egyedül titkárával és az ápolónőjével tartja a kapcsolatot. Fertelmesen sokat eszik, naponta elszív húsz havannát, és soha nem élt nemi életet. Orvosai kizárólag ez utóbbival tudják magyarázni, hogy elzsírosodott szíve még nyolcvan fölött sem mondta fel a szolgálatot.
Az újságíróknak tehát kellemetlen és cinikus interjúalannyal van dolguk. A kiválasztott médiaguruk mégis olyan kérdésekkel indítanak, mint: "Ön kivívta az egész világ csodálatát, ahogy az orvosok javallata ellenére határozottan visszautasította, hogy kórházba vonuljon. Úgyhogy rögtön adódik az első kérdés, mégpedig a következő: hogy érzi magát?", vagy: "Mi a véleménye az Öböl-válságról?", "Ön híve ennek a háborúnak?", "Mivel magyarázza, Tach úr, az életműve világsikerét?" Majd ilyenekkel folytatják: "Fél a haláltól, Tach úr?", "Szereti a fiatalokat?", "Miért iszik fémserlegből?"
Ezek után nem csoda, ha a megkeseredett, ám remekül visszakérdező író rövid úton kideríti, hogy az újságírók nem olvasták egyetlen könyvét sem, vagy csak az irodalmi almanach róla szóló fejezetét futották végig. Könnyedén ellentmondásokba zavarja a közhelyeket pufogtató, ostoba sajtómunkásokat, megsemmisíti, majd kirúgja őket. Az egyik újságírót el sem kell zavarnia, magától hagyja el az interjú helyszínét. Addig-addig kérdezgeti ugyanis evési szokásairól az írót, míg az részletesen el nem kezd mesélni a témáról. A szardíniaolaj-ivás gyönyörűségének és a disznózsírban és szalonnabőrben úszó erőleves receptjének ismertetését követően az író megkínálja kérdezőjét Alexander nevű kedvenc koktéljával, egy merőkanál olvasztott vajjal a tetején. Az újságíró ekkor szalad ki a lakásból, és hány sugárban a kapu előtt.
A kiválasztott riporterek amúgy mindig megvárják egymást egy közeli bárban, és részletesen kikérdezik a másikat tapasztalataikról. Mindig nagy örömükre szolgál, amikor látják, hogy kollégájuk falfehéren tántorog az asztalukhoz. Közösen hallgatják meg a magnófelvételt, közösen és kéjesen ecsetelik a pórul járt kolléga szakmai hiányosságait.
Amélie Nothomb írónő első regényében csak egyetlen kiválasztott, egy fiatal újságírónő képes megfogni az írót. Õ nem várakozik kollégáira a bárban, nem hallgatja meg a félresikerült interjúk felvételeit. Mégis pillanatok alatt kideríti, hogy Tach úrnak még sohasem volt dolga egyetlen nőneművel sem, s ezt a feldobott labdát kíméletlenül le is üti. Már az elején magához ragadja a kezdeményezést, s egy kis méltatlankodás után úgy tesz, mintha csalódottan menni készülne. A nőgyűlölő, ám nőügyekben meglehetősen tapasztalatlan író persze bedől az olcsó fogásnak (nem tudja, hogy metafizikai bölcsességekkel nem sokra megy a nőknél), és szinte könyörög neki, hogy ne hagyja faképnél. Az újságírónő enged a marasztalásnak, és magabiztosan munkához lát. Először is jól megalázza a vén Nobel-díjast, s eléri, hogy az író a lába előtt csússzon-másszon néhány percig. Majd megvárja, amíg szerelmet vall neki a vén bolond: csakis az erőviszonyok ilyen átrendezése után lát neki a faggatásának, és tudja meg a legnagyobb titkot.
A történet persze így túl szép és egyszerű lenne. Szerencsére a remekül író Amélie Nothomb nem gondolta, hogy a nehéz férfieseteket ennyivel el lehet intézni. Nobel-díjas főszereplője a végére összeszedi szellemi erejét, és ravaszul visszavág: ráveszi az újságírónőt, hogy ha megfojtja őt, akkor mindketten hatalmas tehertől szabadulnak meg. A becsületes és jóravaló újságírónő habozás nélkül eleget tesz a kérésnek. "Majdnem túljártál az eszemen, öreg bolond. Mérhetetlenül idegesítettek a szónoklataid, alig tudtam megőrizni a lélekjelenlétemet. Most már jól érzem magam. Be kell vallanom, hogy a fojtogatás nagyon kellemes szívesség", fújja ki magát az újságírónő.
Hogy Amélie Nothomb történetében ki szedett rá kit, mindenki döntse el saját maga. Én mindenesetre fogom magam, és azonnal megismerkedem egy olyan újságírónővel, akit alkalomadtán érdemes elküldeni magam helyett interjút készíteni.
Kovács Róbert
Sík Kiadó, 171 oldal, 1180 Ft
