Koncert

Kurt Elling

Zene

Kurt Elling, az érces amerikai bariton pályája új szakaszában jött újra a Müpába. Korábban készített kb. tíz sorlemezt, amelyek a világ élvonalába emelték, majd megvált addigi zongoristájától, és Chicagóból New Yorkba költözött. Vegyes anyagból válogatva rakta össze a The Questions című új lemezét, konceptalbumról szó sincs, de azért teljesen egynemű így is. Kicsit féltem tőle, miután pár napig egy régi latin jazz-CD szólt a kocsiban, hogy a minden eddiginél líraibb, egyenesen filozofikus lemez bemutatóját vértelennek fogom érezni. Kellemesen csalódtam, mert ugyan Elling továbbra is „hideg”, de intellektusának csillogása és hangjának nyugodt rezgése olyan színes és átható, hogy nem hiányzik belőle a vérbő szenvedély sem. Az énekes a régihez képest „nemzetközibb” zenekarával szerencsére nem a world music, hanem a klasszikus dalestek felé mozdult el azzal együtt is, hogy zenéjében több a populáris elem. A lemezen is hallhatók közül négy muzsikus jött vele: a chilei Stu Mindeman – több szám komponistája – Hammondon is jó volt, de érezni, hogy inkább zongorista. Szintén új a zenekarban a dél-afrikai bőgős, Clark Sommers, akit egy magával ragadó duett után mindenki a szívébe zárt. A két régi társ közül Jeff Tain Watts sztárdobos a koncert legelején és legvégén szólózott, de jelenléte minden muzsikusnak áldás. John McLean gitáros sem tolakodott az előtérbe, de kevés hanggal is sokat mondott.
A szerzők ízlésvilága, Bob Dylantől Carla Bleyen és Jaco Pastoriuson át Hoagy Carmichaelig tarkabarkának tűnhet, de a szövegközpontú, utolsó rezdülésig végiggondolt produkció óvatosan, jól adagolt szólókkal, végig bepróbált dramaturgiával „jégprofi” volt. Noha még a számok lemezen hallható sorrendjén sem változtattak, ennek ellenére holnap is újra jegyet váltanék erre a műsorra.

Müpa, április 21.


Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.