Opera

Ópiumkettős

Verdi: Az álarcosbál

Zene

Gusztáv és a tiszta szerelem, Gusztáv, a széplélek, Gusztáv, az igazi férfi… Úgy lehet, a hatvanas-hetvenes évek legendás hazai rajzfilmsorozatának epizódcímeiből, hellyel-közzel, akár össze is rakhatnánk az áprilisi Verdi-bemutató szinopszisát.

Hiszen a Szegedi Szabadtéri Játékok után immár az Erkel Színházba is elérkezett Az álarcosbál eredeti, svéd formája a rútul meggyilkolt abszolutista uralkodó, III. Gusztáv király fölléptetésével, aki Verdi mind közül talán leginkább eszményített tenorhőse. Az volt persze már akkor is, amikor – előbb a XIX. századi cenzúra, majd a XX. századi megszokás révén – még Richard gróf neve alatt és bostoni kormányzó gyanánt tisztelte őt az operaközönség.

Az álarcosbál tehát egyszerre számít újdonságnak és régi ismerősnek az operaház repertoárján, melyre számottevő mértékű kockázat kíséretében tért vissza – 13 évnyi távollét után – ez a darab. Merthogy a legutóbbi Verdi-bemutatók (Mohácsi Aidája, s különösen Galgóczy Judit Trubadúrja) érzékletessé tették a tényt, hogy a pesti operaközönség e közszeretetnek örvendő életmű esetében tanúsítja a legkisebb megértést és/vagy türelmet a rendezői operaszínház kilengéseivel szemben.

Nos, A trubadúr drasztikus füttykoncertje felől közelítve a fiatal Fabio Ceresa elvitathatatlan sikerrel kerülte el a zajos megbotránkozást, miután az előadás túlnyomó részében a nézői elvárásokkal összebékíthető színpadi produkciót kínált. Dalszínházian mutatós jelmezeket (jelmeztervező: Giuseppe Palella) s többnyire hagyományosnak vélhető és hatásosnak bizonyuló díszleteket (díszlettervező: Tiziano Santi) láthattunk, és olykor a színpadi történések is erősen emlékeztettek Az álarcosbálra. S mivel a zenés színház nemcsak az alkotók, de a mindenkori közönség számára is az intézményesített megalkuvás helye: ez elegendő is volt az olasz kreatív team tapsrendbeli megdicsőüléséhez.

Pedig amúgy számos megoldáson fennakadhatott volna az élettapasztalatai által opportunizmusra nevelt jegytulajdonos. Egészen szimpla színpadi sutaságokon éppúgy, mint mélyen koncepciózus vagy legalábbis jó szándéktól vezérelt ámokfutásokon. Helytakarékosság okán csak az utóbbiak közül említsünk itt párat! A második felvonás első képe eredetileg az elhagyatott akasztófadombon játszódik, éjfélkor itt keres beteljesülhetetlen szerelmére gyógyírt Amelia, s itt kerül össze e férjes asszonnyal egy nagyszerű szerelmi kettős erejéig a király. Ceresa most gusztusos és zsúfolt kínai ópiumbarlangba helyezi ezt a képet, alkalmasint abból a felismerésből kiindulva, miszerint a szerelmi kettős egy pontján a tenor és a szoprán valósággal eksztatikus, a boldogságtól mákonyos hangra váltanak át. A rendezésben ez az a pont, ahol férfi és nő először húz egy nagy slukkot az ópiumpipából. Csakhogy ezért a felismerésért Ceresa beáldozza a felvonást indító Amelia-áriát: a félelmes egyedüllét hangulatát egy rakás statiszta sürgésével kioltva; s egyúttal olyan szerencsétlenkedésre, a saját jelmezével és a magas díszletággyal folytatandó egyenlőtlen küzdelemre késztetve Amelia megformálóját, ami ugyancsak hangulatgyilkos hatást teremt. Ugyanilyen rendezői félrehallás eredményezte azt is, hogy az operát záró, oly végzetes kimenetelű álarcosbál második fele a királyi hálószobába került át: egy kétségkívül intim pillanatot kiemelve, ám egyszerre téve kérdésessé a makacsul kitartó tánczene meg a király életé­re törő összeesküvők jelenlétét.

A nézői engedékenységet jobbára a hallgatói elégedettség magyarázta. A bemutató estéjén ugyanis nemcsak az éles kontrasztokat és nagy dinamikai váltásokat teremtő s az együtteseket ügyesen felrakó olasz vendégkarmester, Michelangelo Mazza hallatott meggyőző formát, de az énekesek is. Fekete Attila szinte szünet nélkül fortéban tartott tenorja és Sümegi Eszter szép pianókat világra bocsátó, mindvégig példásan muzikális szopránja legalább a vokális szerepformálás kötelmét megvalósította: mindkét esetben némiképp egysíkú, de következetesen végigvitt és a szólamot érvényesen abszolváló alakítást nyújtva. A férj, barát és összeesküvő tragikus baritonszerepében Alexandru Agache megint egyszer igazi formátumnak bizonyult: lám, ilyen az, ha egy énekesnek nemcsak művészete, de hangja is van! Kár, hogy az utóbbi időben Agache mind kevesebb figyelmet fordít szólamformálásának árnyalására-színezésére, s így a természeti jelenségként töretlenül imponáló hangadás olykor egészen közönségessé válik.

Az alvilági erőkkel kommunikáló jósnő, Ulrica (Fodor Bernadett), illetve a hebrencs apród, Oscar megformálója (Szemere Zita) a gyászos szerelmi háromszög beltagjainál több energiát mozgósított alakításának differenciálására. A fél felvonásra korlátozott jelenlétű Fodor esetében ez döntően áriájának dús és megfélemlítő erejű hangzásában nyilvánult meg, míg Szemere a színpadi aktivitásával, jószerint elektromos kisüléseket kiváltó sürgésével éppúgy kitűnt, akárcsak üde és egészséges hangjával. Az összeesküvők egyikét alakító Cser Krisztián pedig még náluknál is teljesebben töltötte ki a maga szerepét: hanggal, játékkal, sőt körüljárható, fanyar figurával. Mintha csak remek alapadottságai mellé neki jutott volna a legtöbb a hasznosítható rendezői instrukciókból. Vagy netán a legkevesebb a haszontalanok közül.

Erkel Színház, április 21.

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.

A balfácán napja

Nem vennénk rá mérget, hogy a Netflix gyártásában készült friss svéd történelmi krimisorozat készítői valóban Harold Ramis 1993-as klasszikusából, az Idétlen időkigből vették a dramaturgiai inspirációt, de A valószínűtlen gyilkost nézve könnyen érezhetjük úgy, hogy Stig Engström is belekeveredett egy Phil Connorséhoz hasonló időhurokba. 

Dzsúdló és a magány

  • Puskás Panni

Dzsúdló nem azonos Jude Law-val, hanem egy magyar zenész, akinek leghíresebb száma a Lej. Ilyen és ehhez hasonló titkokat tudhatunk meg e „Z generációs pandémia paradigmából”, de csak akkor, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és egy Z generációs digitális bennszülöttel nézheti végig a darabot. A tizenhat éves húgom árulta el azt is, miért nevet a főleg fiatalokból álló közönség azon, hogy az egyik szereplő annyira depis, hogy a frufruját is majdnem levágta.

Politikai inszeminátor

Egy ország találgatja éppen, hogy mi a fenét is akar ez az egész jelenteni. Hogy Gattyán György, aki a LiveJasmin nevű site-ján keresztül élő webkamerás pornóval begyűjtött nagyjából 300 milliárd forintot, most minden előzmény nélkül miniszterelnök-jelöltként bukkant fel a honi média megfelelő bugyraiban. 

Apácától nyalókáig

Az elsősorban tematikus kiállításokat bemutató, programjaival a tradíciót és a történelmi eseményeket szokatlan fénytörésben vizsgáló 2B Galéria 19 alkotót felvonultató csoportos kiállítása most a kakast állítja a középpontba.

Itt mindenki figyel

A szerző specialitása, hogy olyan zárt világokról fest részletes képet, amely a legtöbb ember számára még szeleteiben sem megközelíthető: ilyen volt a magyar szervezett bűnözés 1970-es évektől zajló történetére koncentráló Maffiózók mackónadrágban, majd a kokain magyarországi szerepét az 1920-as évektől napjainkig végigkövető Magyar kóla is.

Nem szentírás

  • Balogh Magdolna

A szerző eddig kilenc történelmi tárgyú könyvet jelentetett meg, amelyek közül a legsikeresebb a 2017-ben Goncourt-díjjal kitüntetett, a nemzetközi kritika által is egekbe dicsért Napirend, amelyben Hitlernek a második világháborút előkészítő tárgyalássorozatát írja meg egy afféle fekete komédiában. 

A hetedik napon

A neves olasz részecskefizikus jókor volt jó helyen: ott lehetett a genfi részecskefizikai központ, a CERN Nagy Hadronütköztetőjének (LHC) Kompakt Müon Szolenoid (CMS) kísérleti programjában, ahol például a sötét anyagot alkotó egzotikus részecskék, extra dimenziók és a nevezetes Higgs-bozon után kutattak a fizikusok.

A nemlét sűrűsége

  • Radics Viktória

Fantasztikusan érdekes Lanczkor Gábor új könyve. Műfaját tekintve talán a „prózaversek” megjelölés áll legközelebb e több mint kétszáz szövegdarabhoz; én temetőjáró könyvnek nevezem a Sarjerdőt, poétikailag pedig a norvég Edvard Grieg Lyriske stykker (Lyric Pieces) című, tíz könyvbe sorolt, naplófolyamot képező zongoradarabjaihoz közelítem; ezek negyven év termését tartalmazzák szépen összekomponálva a 19. század második feléből. Ahogy a szóló zongorafutamok, úgy a Sarjerdő is egészében érvényes.

Emígy

Önéletrajzi ember – Szerb Antal találóan és evidens módon így jellemezte Goethét (egyszersmind Saint-Simon herceget és Proustot), s ez a megfogalmazás okvetlenül ráillik Granasztói Pálra (1908–1985) is.

Tárgyversek során

  • Domsa Zsófia

„Meg akarom neked mutatni a világot, a maga valóságában, ahogy itt van a szemünk előtt, folyamatosan. Csak így tudom én magam is felfedezni” – írja Knaus­gård a születendő lányának szóló levélben, amelyet a könyvben háromszor húsz rövid esszé követ.