Wales legsikeresebb zenekara eddig kétszer definiálta sikeresen újra önmagát: előbb „propagandaminiszterük”, Richey Edwards eltűnése után, az 1996-os Everything Must Go albummal, majd bő egy évtizeddel később, némi kreatív válságot követően a Send Away the Tigersszel. Utóbbi munkájuk óta a kritikusok mindegyik lemezüket agyondicsérik; az aktuális Resistance Is Futile-t is. A dalokat hallva érezni, hogy a Manics nehéz szülésen van túl, hiszen még soha nem kellett négy évet várni arra, hogy előrukkoljanak egy albummal. A 2014-es, meglepően merészen kísérletezgető Futurology óta csupán egy számot adtak ki: azt a Together Strongert, amelyik a walesi fociválogatott hivatalos dala lett a tavalyelőtti Eb-n. A szövegekért felelős és nagy könyvmolynak számító basszusgitáros, Nicky Wire hosszú időn keresztül direkt nem vett könyvet a kezébe, hogy ezúttal semmilyen irodalmi hatás ne érje. Ennek ellenére ott van az új albumon a neves walesi költő-író, Dylan Thomas viharos házasságát megéneklő Dylan & Caitlin. A dalban vendégénekel az Anchoress néven ismert Catherine Anne Davies, és mintha a korábbi nagy duettsláger, a Your
Love Alone harmatgyenge folytatását hallanánk. Szintén nem túl izmos a titokzatos fotográfusnak emléket állító Vivian, és a Hillsborough-katasztrófa áldozatai előtt tisztelgő Liverpool Revisited sem hagy különösebb nyomot. Szerencsére akad azért egy-egy biztató jel: az International Blue egy hamisítatlan Manics-sláger, a Sequels of Forgotten Wars bizonyítja, hogy a szlogenek még mindig nagyon jól állnak a Manicsnek, a Broken Algorithms jópofán nyúlja a Nirvanát, a záró The Left Behindot pedig maga Wire énekli, ráadásul nagyszerűen. De ez tőlük sajnos kevés: a Resistance Is Futile összességében egy kicsit öreguras, néhol pedig túl szentimentális lemez, és hiába van rajta egy-két jobb pillanat, a leggyengébb láncszem az eddigi életműben.
Columbia/Sony, 2018
