Nem vérzett ki azonnal, de már kevesebb mint egy éve volt hátra, aztán pedig olyan mélyre ásták a földben, hogy azóta sem keveredett elő a sírból. Semmi sem tudta feltámasztani: a svédek a punkkal keverték, a britek iróniát vittek bele – hiába. Még a kockahasát bevető Tom Cruise is csak elnéző mosolyokig jutott a nosztalgikus Rock Of Agesszel néhány évvel ezelőtt. De a nyertesek töretlen optimizmusa, az irigyelni való bátorság és a hibátlanul rossz ízlés keveréke nemcsak a hajmeresztő frizurák és kosztümök megalkotásához volt elengedhetetlenül szükséges, hanem a jellegzetesen nagy ívű, egészségtől és vágytól kicsattanó gitárpopdalok gondtalan világra segítéséhez is. Az AIDS-ben elhunyt popsztárok, a grunge (majd Manson és a többiek) általános rosszkedve és a közel-keleti háborúk után ezt az atmoszférát nem lehetett újrateremteni, de persze az is igaz, hogy 6-7 éves szárnyalás után a hajmetálban már csak igen kevés tartalék maradt. Ám erre a kevésre azért lehet építeni manapság is.
A Halestorm pontosan ezt teszi, és szerda este lenyűgöző volt látni a Szigeten, hogy kora esti koncertjén simán megtöltik miatta a második legnagyobb helyszínt azok a fiatalok, akiknek már/még biztos nincs meg otthon például a Cinderella második lemeze, amire a négyes (főleg a lassú számaiban) előszeretettel épít. A legjobb persze az, hogy a Halestorm egyáltalán nem igényel semmilyen előzetes ismeretet. Nem a bennfentesekhez beszél, hiszen nem idézetekre építi a dalait, hanem friss, azonnal ható, egyszerű, de nem buta gitárriffekre, a számok dallamvezetését pedig legalább annyira befolyásolják az elmúlt tizenöt év amerikai dívapopjának fejleményei, mint a dicső múlt a Sunset Stripen, s így elég sok irányból lehetséges a csatlakozás. Ráadásul az elsődleges, de nem kizárólagos megszólítottak nem is a fiúk, mint egykoron, hanem a lányok, ami a hajmetál parodisztikus hímsovinizmusához képest jelentős előrelépés.
Persze az üzenetet, ami kábé annyi, hogy senki se baszakodjon a csajokkal, a gitáros-énekes Lzzy Hale-nek kellett eljuttatnia ifjú közönségéhez. Lzzy ráadásul nemcsak azt nyújtotta, amit a feminista teoretikusok, de azt is, amit a lányos szülők szemében az antikrisztust megtestesítő Mötley Crüe-t a hőskorban naggyá tevő zsáner megkövetelt: a savanyú pc-harcosok elvárásainak fittyet hányva, őrületes magassarkúban, illetve egy olyan trikóban lépett színpadra, hogy rögtön feltűnjön: nem visel melltartót. De azután már egyáltalán nem a testére, hanem csak a torkából és a szebbnél szebb gitárjaiból előteremtett, az elején szerényebben, utána viszont respektálandó határozottsággal előmasírozó hangokra irányította a figyelmet. Lzzynek a nagyszínpadhoz szükséges kiállás már bőven megvan, úgyhogy most már csak egy-két lendületes fordulatot kellene kigyakorolnia (esetleg a magassarkúja nélkül), olyasmiket, amilyenekkel a precíz, de arctalan zenészei közül Arejay Hale még a dobcucc mögül is ki tudott emelkedni. A Halestorm egyébként már annyira profi, hogy 75 percbe a teljes koncertműsorát beleszuszakolta balladákkal, dobszólóval, mindennel. Csak a duma volt kevés, bár ezt nyilván csak mi, a nagypofájú régi rockereken szocializált harmincon túliak hiányoltuk a nagyszerű műsorból.
A38 Színpad, augusztus 12.
