Sziget

Lara Croft gitárral

Halestorm

  • G. A.
  • 2015. szeptember 19.

Zene

Az amerikai hajmetál, vagyis a 80-as évek legsikeresebb rockzenei alzsánere 1991. szeptember 24-én, a Nirvana Nevermindjával kapta be a halálos vírust.

Nem vérzett ki azonnal, de már kevesebb mint egy éve volt hátra, aztán pedig olyan mélyre ásták a földben, hogy azóta sem keveredett elő a sírból. Semmi sem tudta feltámasztani: a svédek a punkkal ke­verték, a britek iróniát vittek bele – hiába. Még a kockahasát bevető Tom Cruise is csak elnéző mosolyokig jutott a nosztalgikus Rock Of Agesszel néhány évvel ezelőtt. De a nyertesek töretlen optimizmusa, az irigyelni való bátorság és a hibátlanul rossz ízlés keveréke nemcsak a hajmeresztő frizurák és kosztümök megalkotásához volt elengedhetetlenül szükséges, hanem a jellegzetesen nagy ívű, egészségtől és vágytól kicsattanó gitárpopdalok gondtalan világra segítéséhez is. Az AIDS-ben elhunyt popsztárok, a grunge (majd Manson és a többiek) általános rosszkedve és a közel-keleti háborúk után ezt az atmoszférát nem lehetett újrateremteni, de persze az is igaz, hogy 6-7 éves szárnyalás után a hajmetálban már csak igen kevés tartalék maradt. Ám erre a kevésre azért lehet építeni manapság is.

A Halestorm pontosan ezt teszi, és szerda este lenyűgöző volt látni a Szigeten, hogy kora esti koncertjén simán megtöltik miatta a második legnagyobb helyszínt azok a fiatalok, akiknek már/még biztos nincs meg otthon például a Cinderella második lemeze, amire a négyes (főleg a lassú számaiban) előszeretettel épít. A legjobb persze az, hogy a Halestorm egyáltalán nem igényel semmilyen előzetes ismeretet. Nem a bennfentesekhez beszél, hiszen nem idézetekre építi a dalait, hanem friss, azonnal ható, egyszerű, de nem buta gitárriffekre, a számok dallamvezetését pedig legalább annyira befolyásolják az elmúlt tizenöt év amerikai dívapopjának fejleményei, mint a dicső múlt a Sunset Stripen, s így elég sok irányból lehetséges a csatlakozás. Ráadásul az elsődleges, de nem kizárólagos megszólítottak nem is a fiúk, mint egykoron, hanem a lányok, ami a hajmetál parodisztikus hímsovinizmusához képest jelentős előrelépés.

Persze az üzenetet, ami kábé annyi, hogy senki se baszakodjon a csajokkal, a gitáros-énekes Lzzy Hale-nek kellett eljuttatnia ifjú közönségéhez. Lzzy ráadásul nem­csak azt nyújtotta, amit a feminista teoretikusok, de azt is, amit a lányos szülők szemében az antikrisztust megtestesítő Mötley Crüe-t a hőskorban naggyá tevő zsáner megkövetelt: a savanyú pc-harcosok elvárásainak fittyet hányva, őrületes magassarkúban, illetve egy olyan trikóban lépett színpadra, hogy rögtön feltűnjön: nem visel melltartót. De azután már egyáltalán nem a testére, hanem csak a torkából és a szebbnél szebb gitárjai­ból előteremtett, az elején szerényebben, utána viszont respektálandó határozottsággal előmasírozó hangokra irányította a figyelmet. Lzzynek a nagyszínpadhoz szükséges kiállás már bőven megvan, úgyhogy most már csak egy-két lendületes fordulatot kellene kigyakorolnia (esetleg a magassarkúja nélkül), olyasmiket, amilyenekkel a precíz, de arctalan zenészei közül Arejay Hale még a dobcucc mögül is ki tudott emelkedni. A Halestorm egyébként már annyira profi, hogy 75 percbe a teljes koncertműsorát beleszuszakolta balladákkal, dobszólóval, mindennel. Csak a duma volt kevés, bár ezt nyilván csak mi, a nagypofájú régi rockereken szo­cializált harmincon túliak hiányoltuk a nagyszerű műsorból.

A38 Színpad, augusztus 12.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.