„Hát, mit tagadjam, rezignált nyugger vagyok” – énekelte Bródy János az időskori zenélés és facebookozás szépségeiről szóló Nyugger dalban. „Öreg zokni” – kontrázott rá 2013-as lemezcímében Eric Clapton, akit David Bowie nevezett így, miután Clapton megdicsérte Where Are We Know? c. dalát. („Thanks for the shout out, old sock” – szólt a válaszemail, ami nagyjából annyit tesz: „Kösz, hogy szóltál, öreg zokni”.) Ideje is volt viccelni, hiszen Clapton már bő évtizede készíti nyugdíjas lemezeit – csak Bródy fanyar öniróniája és Bowie átütő erejű művészi víziója nélkül. Új albumára – nem vicc – még egy altatódalt is felénekelt Clapton, akit suhanckorában gyors, virtuóz gitárjátéka miatt neveztek el Slowhandnek, Lassú kezűnek, de szólókarrierje vége felé kikopott becenevéből az irónia: úgy játszik mindent, reggae-t, jazzt, bossa novát, mintha lassú bluest pengetne.
| ||
Nem mintha nem lenne meg ennek is a szépsége. Az idős Clapton bluesa elegáns, udvarias, jó ízléssel játszott blues, amit a Royal Albert Hallban ülve, ráncolt homlokkal lehet a legjobban élvezni. Vannak köztük meggyőző, szenvedélyes vallomások (mint az I Still Do-ra improvizált Spiral) és lebilincselő átiratok is (Me and Mr. Johnson), de kár tagadni: Clapton mostanában akkor izgalmas, ha mással zenél. Steve Winwooddal például, vagy Wynton Marsalis jazztrombitással: vele egy vidám, humoros jazzblues-koncertlemezt adott ki. Az I Still Do-t is vendégjátékosa, bizonyos Angelo Mysterioso miatt kapták fel a sajtóban, akinek álneve kísértetiesen hasonlít George Harrison álnevére, amit a Claptonnal közösen írt Cream-szám, a Badge felvételekor használt először. (Clapton tagadja, hogy Harrisonnal énekelne posztumusz duettet a Wonderful Tonight fonalát felvevő I Will Be There-ben, és mi hiszünk neki – a megfejtést valószínűleg itt találjuk.)
| ||
Különben kevés itt az izgalom. Említésre érdemes, hogy az új lemezen Glyn Johns volt a producer, akivel Clapton legjobban fogyó lemezét, a Slowhandet és annak gyengébb folytatását, a Backlesst rögzítette. Az I Still Do a kettő közül inkább a Backlesst idézi: a hangulat itt is kellemesen bágyadt, és megint Bob Dylan-dal jár a J.J. Cale-coverek meg a világháború előtti bluesok mellé. Gyerekkorába kalauzol Clapton, és korabeli jazzsztenderddel, népdallal és altatóval nosztalgiázik, de akkor kel életre, ha bluest, Skip Jamest vagy Robert Johnsont gitározhat. Ilyenkor villant valamit, mielőtt végleg elkalandoznánk: egy csipetnyi funkot, vagy egy koszos kis slide gitárt.
Most ennyi is elég, mert az se kizárt, hogy búcsúzik – és ahogy ő is, mi is a szépre, a múltra emlékezünk.
Eric Clapton: I Still Do;Universal, 2016
