„Mindig mondtam – és a halálom után még nagyon sokáig fogom ismételni –, hogy a Művészetben nincs Igazság (egyetlen Igazság)!” – fogalmazta meg Erik Satie, méghozzá valóban több alkalommal, zeneszerzői és minden egyéb művészi működésének egyik alaptételét. Ennek szellemében szállt szembe egész élete során minden olyan hagyománnyal, iskolával és kánonnal, amelyről akár csak feltételezhető volt, hogy kizárólagos jelleget öltött vagy ölthetne egyszer. Ezt a harcot Satie éppoly következetességgel folytatta, ahogyan a szüntelen meghökkentés kismillió ötletet termő munkáját. S ami mindebből, a művekből és a lazán vagy szorosan hozzájuk kapcsolódó szertelen poénokból meg a különcség egyszerre megtervezett és kényszeres attribútumaiból összeállt, az nem volt kevesebb, mint egy önálló avantgárd esztétika. Olyan esztétika méghozzá, ahol a művész nem csupán kimondatlanul, de kimondva is nekünk szegezi a döntő kérdést: „Melyiket szeretik jobban: a Muzsikát vagy a Fölvágottat?”
| ||
Az 1866. május 17-én, a normandiai Honfleurben született Éric Alfred Leslie Satie húszéves korára már kétszer is maga mögött hagyta a legendás (és egyszersmind legendásan konzervatív) párizsi Conservatoire tanintézetét, s a tanárai által érdektelennek, sőt reménytelennek ítélt fiatalember belevetette magát a bohéméletbe. A keresztnevét immár Erik formában véglegesítő Satie 1887-ben a Montmartre negyedbe költözött, s előbb vendégként, majd zongoristaként belakta a dekadens művészek (és persze álművészek) kávéházait és kabaréit. Mindenekelőtt a Le Chat Noir, azaz A fekete macska nevű cabaret-chantant kicsiny termét, ahol ott ékeskedett a parancsoló formájú jó tanács: Állj, légy modern! Satie-nak kezdettől szándékában állt megfelelni e fölszólításnak, így amikor bemutatkozhatott a kabarét alapító Rodolphe Salis-nak, a konferansziémesterség egyik legelső művelőjének, akkor foglalkozása gyanánt ezt tette hozzá nevéhez: gymnopédista.
Mint aztán utóbb annyiszor, Satie itt először kapcsolta be zeneszerzői tevékenységébe különcségének sziporkáit. Merthogy az ókori Spárta egyik vallási és egyszersmind harci-nevelési ünnepét idéző önmegnevezéshez kisvártatva megkomponálta 1., 2. és 3. Gymnopédiáját, mely forradalmi apróságok ma már szinte botrányosan klasszikus műveknek hallatszanak. Pedig a maga korában (1888) korántsem csupán a rejtélyes címadás, de éppígy a dúr-moll dualizmus rendszerével, s egyáltalán a klasszikus tradícióval dacoló gesztusok sora is különlegesnek hallatta ezt a három – közös témáján bravúrosan megosztozó – kis zongoradarabot. Hála e melankolikus darabok lenyűgöző hangulatteremtő erejének, a filmvilág meg a Blood, Sweat and Tears 1968-as lemeze utólag komoly népszerűséget szerzett Satie e korai művei számára.
A napjait kabarézongorázással, abszintivással, kalligráfiai játékokkal és környezetének frappírozásával töltő Satie első nagy korszakának zongoraműveivel tovább haladt ezen a klasszikus hagyománytól távolságot tartó, olykor az ütemvonal alkalmazásától is tartózkodó, antiwagneriánus, s mondhatni az egyszerűségig enigmatikus zeneszerzői úton. „Mindenki azt mondaná, hogy nem vagyok zenész. Ez így van. Rögtön a pályám kezdetétől a fonometrográfusok osztályába soroltak. Műveim tisztán fonometrikusak. Vegyük például a Csillagok fiait vagy a Körte alakú darabokat, a Lóöltözékbent vagy a Sarabande-ot. Azt látjuk, hogy egyetlen zenei gondolat sem vezette e művek létrejöttét. A tudományos gondolkodás kerekedik felül.” Jóval később jellemezte e szavakkal, komoly-komolytalanul a maga gyakorlatát, amelyhez mindazonáltal hű maradt. Akárcsak figurális és életvezetési ötleteinek zenébe való átültetéséhez: a rózsakeresztes Satie megírta a Rózsakereszt harangjait, az Útmutató Jézus Nagyvárosi Egyháza nevű egyszemélyes felekezet alapítójaként pedig a Szegények miséjét.
A ritmikai és akkordstruktúrákkal tovább kísérletező, s a szabad előadásmódra „rákényszerítő” zongoradarabok (mint például a Gnossiennes-sorozat, vagy a Notre-Dame ablakívei által ihletett Ogives) szerzője mindeközben különböző álnevek alatt és változatos orgánumokban cikkezve ejtette zavarba a franciákat:
„Uram! Nyolc éve orrpolip gyötör, májfertőzés és reumatikus fájdalmak következtében föllépett komplikáció. Az ön Ogive-ját meghallgatva jelentős javulás állott be állapotomban. Az ön 3. Gymnopédie-jének négyszeri-ötszöri alkalmazása következtében gyógyulás jelentkezett. Fölhatalmazom önt, Erik Satie úr, hogy e tanúsítványt tetszése szerint fölhasználja. Fogadja köszönetemet. Az ön hálás Lagrange asszonya, pécigny-les-balayette-i napszámos.”
Az önmaga számára idővel tökéletes maszkot és jelmezt, a hivatalnok-polgár szigorúan összerendezett figuráját megteremtő Satie persze még e „hiteles tanúsítvány” fölhasználásával se futott be úgy istenigazából. Miközben barátja, Debussy csillaga magasan felívelt, addig ő megmaradt jellegzetes különcnek, a bohém ellenkultúra számon tartott, de mégsem ünnepelt alakjának. A múlt századelő hatalmasan megpezsdülő, sőt berobbanó párizsi művészkavalkádja, s benne az -izmusok burjánzása kellett hozzá, hogy Satie néhány lépcsővel feljebb emelkedhessen. S kellett hozzá bizony az is, hogy 1905-ben Satie azért csak beiratkozott még egy zenei képzőbe, Vincent d’Indy ellenkonzervatóriumába, a Schola Cantorumba, ahol közelebbi ismeretségbe került az ellenpont tudományával.
1912–13 táján azután lassanként megváltozott a helyzet. Satie korábbi művei, köszönhetően Debussy, illetve Ravel egy-egy látványos gesztusának, végre elnyerték a nagyközönség, mi több, még néhány kritikus elismerését is. Újabb keletű, a zenei humort, a paródiát és a burleszket felfokozó s egyúttal a kor populáris tánczenéit kamatoztató zongoradarabjai iránt is érezhetően fokozódott az előadók és a közönség érdeklődése. Pedig Satie radikalizmusa mit sem változott: e művekben is dacol az egyezményes elvárásokkal, osszák bár azokat a hallgatók vagy maguk a muzsikusok. Ennek mosolyogtató jelei azok az előadói utasítások is, amelyek efféle iránymutatással látják el a zongoristát: „könnyedén, mint egy tojás” vagy épp „mint egy fejfájós csalogány”.
| ||
Nem csoda hát, hogy a képzése révén megerősödött zeneszerzői önbizalmú s immár a zenekari kompozícióktól sem visszariadó Satie végre helyet talált magának: a művészetet nagy ambícióval leromboló és megújító, azazhogy lerombolva megújító fiatalok körében. Így Parádé című 1917-es balettjét Jean Cocteau szcenáriójára komponálta, a díszleteket és jelmezeket Pablo Picasso tervezte, a Nizsinszkij-utód Leonide Massine készítette el a koreográfiát, a műsorfüzetet pedig maga Guillaume Apollinaire írta. A zenekarban az írógépnek, a pisztolynak, a ködkürtnek és a tejesüvegnek is helyet szorító, részben kubista, részben szürrealista produkció meglehetős botrányt keltett a közönség és a kritikusok körében. Satie pedig utóbb elküldhette képeslapját az egyik ádáz kritikusnak, rajta e rövid üzenettel: „Uram és kedves barátom, ön egy segg, egy segg zene nélkül. Aláírás, Erik Satie.”
„Amikor fiatal voltam, mindig azt mondták nekem: majd meglátod, amikor ötvenéves leszel. Ötvenéves vagyok. Semmit sem láttam meg.” Satie élete utolsó évtizedében azért elég sok mindent meglátott – és megélt. Az ekkor már a párizsi elővárosban, Arcueilben élő, s magát olykor Arcueili Szent Erikként emlegető komponista körül fiatal zeneszerzők kezdtek csoportosulni: a Hatok. A tán leghűségesebb „tanítvány”, Darius Milhaud így emlékezett vissza erre: „Satie volt a kabalánk. Roppant népszerű volt köztünk. Annyira szerette a fiatalokat, hogy egyszer azt mondta nekem: »Szeretném tudni, vajon milyen muzsikát írnának a most négyéves gyerekek!« Művészetének ritkasága, mindennemű engedménytől való rettegése, a pénz iránti megvetése és a kritikusokkal szembeni könyörtelensége remek példát mutatott nekünk.” Satie mindeközben közel került a párizsi amerikai művészkolóniához is, s ez a kapcsolat elvitte hírét, nevét és írásait a Vanity Fair olvasóihoz is. Részben alkalmasint ez lehetett az oka annak is, hogy Satie korán és mindmáig kitartóan nagy tiszteletben részesül az angolszász világban (John Cage példaképe, hogy mást ne mondjunk), míg ellenben német földön jóval kisebb az ázsiója – főleg a zeneesztéták körében.
Satie 1924-ben még megélte Mercure című balettjének viharos fogadtatását, ahol immár a szürrealisták heccelték a közönséget a Dada felé forduló komponista ellen. Még ugyanebben az évben láthatta Szünnap című, valóban dadaista balettjét is, melyhez René Clair rendezett filmes közjátékot a mester részvételével. 1925-ben azonban Satie mája végleg felmondta a szolgálatot. Korábban senki által nem látogathatott otthonában valóságos zsebkendő-, esernyő- és bársonykabát-kollekciót leltek barátai. Mégsem ez volt Erik Satie igazi öröksége.
| Lemez - The Sound of Erik Satie
Erato 3 CD |
