Zene

"Ez a kislegény mindnyájunkat feledésre fog ítélni" - a hagyomány szerint valahogy ilyesformán formulázta elismerését a saját korában lelkesen ünnepelt komponista, az idős Johann Adolph Hasse, miután 1771. október 17-én megtekintette a 15 esztendős Mozart Ascanio Albában című ünnepi színjátékát. A jóslat beteljesült, mi több, az operaszerző Mozart nem csupán meganynyi jeles pályaelődjét, de jószerint még kamaszkori önmagát is két évszázados homályba takarta. Mert bizony Mozartnak az Idomeneo előtt írt mintegy tucatnyi zenés színpadi művét, operáját (dramatikus szerenádját, szakrális témájú Singspieljét, kísérőzenéjét stb.) jelentős részben csak mostanság fedezi fel magának a nemzetközi operajátszás. E folyamat legutóbbi, szimbolikus jelentőségű áttörése kétségkívül az a salzburgi rendezvénysorozat volt, amely 2006-ban az isteni gyermek születésének 250. évfordulóját ünnepelvén, szép sorban Mozart valamennyi színpadi művét a műsorára tűzte. Az Ascanio Albában karmestere akkor éppenséggel az a Fischer Ádám volt, aki lám, most Budapesten is színpadra segítette az Operaház repertoárján eddigelé még soha föl nem bukkant alkotást.

Igen, akkor legyen most még ez, talán utoljára, mielőtt a médiahatóság vigyázó szeme kiirtja a szabad szólást, benne a kritikát is; legyen ez akkor ajándék a karácsonyfa alá: Magyar ünnep a magyar ünnepre. Alföldi Róbert rendezése a Nemzeti Színházban megint kiveri a biztosítékot azoknál, akik színházba nem járnak, a magyar nyelvet ötszáz szóval beszélik, melyek közül háromszáz ócska káromkodás, és csak úgy lehetnek maguk előtt is igaz magyarok (megannyi egyetlen igaz magyar), ha a nekik nem tetszők nem magyarok, mert szellemi nyomorúságukból ugyan mi más emelhetné ki őket, mint mások kitaszítása a nemzet testéből.

Aligha találna bármelyik zenekar jobb módot a születésnapja megünneplésére, mint most a 15 éves Söndörgő, amely tucatnyi meghívott zenészt és énekest, na meg egy teljes meghívott zenekart (a Vujicsics együttest) felvonultató gálakoncertet rendezett. A koncert ráadásul minden várakozásnál jobban sikerült: már rögtön a legelső percben, ahogy egy szerb dal dallamait elképesztő profizmussal pengették a tamburán, elértek a csúcspontra, aztán végig itt is maradt a színvonal. A Söndörgő - vagyis az Eredics fivérek (Áron, Dávid, Benjamin és Salamon) és Buzás Attila - vendégválogatása azért a lehető legjobb, mert mindegyikük egészen remek volt, s így a szokottnál jóval nagyobb létszámú közönség jó néhány tagja egészen biztos, hogy beszerez majd egy-két lemezt a meghívottaktól is.

Péntek éjszaka van, a hőmérséklet valahol a nulla és a fagyhalál között ingadozik, a sor rémisztően hosszú, a türelmesen didergő várakozók bőszen bátorítják egymást, hogy bent minden jobb lesz. S bár az ajtó és a szigorú biztonságiak túloldalán ugyanolyan hideg van, mint az utcán, legalább a lelkünket melengetheti a tudat, hogy épp a jófejség legújabb csúcsteljesítményeként beharangozott házfoglaló buliban vagyunk.

b> Hogy tehát a plázák valami második otthont jelentenének az életvitelszerűen bennük mászkáló, találkozó, kirakatokat bámuló, szolgáltatásokat használó fiatalok számára - ezt sejteti a cím. Munkatársunk, Simonyi Balázs fényképeinek kifüggesztett "előszava" pedig azt, hogy távolságot érez saját értékrendje és a plázázó fiataloké között, akik tespedten és spleenesen tengenek-lengenek.

"Aleksandra kuncsaftja egy európai parlamenti képviselő, aki túl sok Viagrát kap be a találka előtt, és holtan nyúlik el Aleksandra lábai előtt. Aleksandrát, a call girlt keresi fel Ljubljana." A Viagrától bekrepált EU-képviselő - ez is szép kép, lenne tippünk, kinek kéne játszania magyar filmben, de ami igazán izgalmas, az csak ezután következik a szinopszisban, hogy vajon Ljubljana hogyan keresi fel Aleksandrát, csönget-e a város, vagy lesből támad, de nem, sajnos teljesen szokványos a felállás.

Balogh Kálmántól utoljára a tavalyi, Lukács Miklóssal közös cimbalomduó-lemezt hallottam. Az amúgy erősen román népzenei irányultságú anyagból a legjobban talán az Édesanyám rózsafája feldolgozása tetszett, ahogy óvatosan, szinte félve közelítette meg, majd bontotta ki a két nagyszerű cimbalmos a zenei témát, hogy aztán fényes magasságokba emelje.

A világhírű fotós Elkán László néven született Hódmezővásárhelyen. Az életművét bemutató kiállítás három részre tagolható, ahogy Hervé a kezdetektől az építészetfotográfián át eljutott az absztraktig - ezt a geometrizáló tendenciát erősíti a kiállítótér Mondriant idéző díszítése is.

című operája a bel canto egyik csúcsa, amelyben az éneklés merő gyönyör, melódiával telített átszellemültség, a hang áradásából fejlődő tartalom. Persze, ha úgy éneklik.

Az "öregember nem vénember" szakágból szalajtott mozikkal Dunát lehet rekeszteni ebben a pillanatban is a pesti filmkínálatot tekintve, de nem zavarba ejtő e bőség, hisz mind ugyanazt mondja - ritkábban komoly, sűrűbben könynyed kiszerelésben -, miszerint túl könynyen mondunk le embertársainkról (a közlemény tárgyi világba helyezett megjelenítése is mindennaposnak mondható, gondoljunk az elhajított gyerekjátékok filmjelenlétére). Kedvencem az Ûrcowboyok, annál gátlástalanabbul semmi sem negligálta a valós elemeket, kár, hogy unalmas volt. Amúgy csak egy követelmény van a pályán: jó külsejű és a maguk idejében elég híres veteránokat léptetni fel.

Ha egyszer erőnek erejével arra kényszerítenének, hogy egyetlen ember munkásságával jellemezzük a lábunk alól éppen kiszaladó évtized pop/rock/elektronikus zenéjét (mármint az izgalmasabb részét), akkor nyugodtan vegyük elő Dan Snaith dolgait, s legott megtaláljuk bennük a szükséges illusztrációk javát. A Kanadából származó, az ottani (egyik számában is megörökített) Dundasban felcseperedő Snaith már tanulmányaival is jelezte az absztrakcióra való hajlamát ("civilben" matematikus), de a zene nyelvén is legalább ilyen pontosan tudja kifejezni magát.

A hét végén a Hír Tv egyik magazinműsora azt firtatta, hogy hova lett a magyar filmgyártásra az elmúlt nyolc esztendőben fordított temérdek pénz, s ezen belül előszedték azon örök gumicsontot is, hogy "miért rosszak a magyar filmek?". A kérdést épp Jancsó Miklósnak sikerült nekiszegezni, aki - örök jó szokásához híven - egy anekdotával válaszolt, ami nagyjából úgy foglalható össze, hogy amikor az előző államfő ugyanezt kérdezte tőle, ő azt válaszolta, hogy vissza kéne váltani a rendszert, és akkor megint érdekes lenne úgy a művelt nagyvilág, mint önhazánk széles közönsége számára, hogy mit mondanak a magyar filmesek.

A film három szereplője három nemzedéket képvisel, s ténylegesen csak az egyikük rendőr. Az idősebb már, a fiatalabb még nem zsaru. Mihály, kihasználva a korkedvezményt, negyvenegynéhány évesen nyugdíjba ment. A jó kedélyű, nyugodt természetű és láthatóan még ereje teljében lévő férfi körzeti megbízottként szolgált; a lakosok ismerték, tisztelték, és életkorra, etnikumra való tekintet nélkül visszasírják. Úgy tűnik, már Mihály is megbánta a korai visszavonulást, egykori (nem roma) kollégáival, akikkel máig összejár, szeretnének nyugdíjasként dolgozni, de a rendőrség nem kér belőlük. Akkor sem látják őket szívesen, ha belátogatnak a régi munkahelyükre - ami részben érthető (sehol nem örülnek igazán a régiek vizitjeinek), másfelől, az érettebb korú, tapasztalt zsaruk hiányának ismeretében érthetetlen, miért nem tudják vagy akarják valamilyen formában alkalmazni a még jó karban lévő, terepmunkát vállaló idősebbeket.

Európának kilenc mértani középpontja van, Németországban mindjárt kettő. Én eddig csak a tállyairól tudtam, mert feliratban oda van vésve a négyméteres griffmadár alá, a Vereskocsma és a posta között. Gyanús volt mindig, hogy nem kizárólag ez az egy falu szeretné identitáserősítésre felhasználni a topográfiai vakszerencsét, de Németh Ilona térképéről most már leolvasható az összes helyszín. A legrégebbi emlékmű a Terebesfehérpatakon, Kárpátalján álló obeliszk, amelyet az után állítottak 1887-ben, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia Térképészeti Intézete a hosszúsági és szélességi körök felezővonalainak metszéspontjában meghatározta Európa közepét. De a szórás meglehetősen nagy, Lengyelországot egészen körbeveszik a piros pöttyök, és a környéken csak Csehországnak nem jutott egy se.