Zene

A Fal után - Posztkommunista művészet

A múlt héten - kk - elutazott. Egy visszhang hátrahagyásával, a bayreuthi híres játékokat élvezni. Irigylem kákát. Nem is Bay-reuthért, akkorát nagyon régen gondoltam, de már magáért az útért, annak egy kicsi, nagyon is körülírható szeletéért. Utazóm, - kk - megfontolt, ráadásul lehetőségeiben némileg korlátozott, ám nagyralátó férfiú (vö. Bayreuth plusz üzemanyagárak úgy hazai, mint nemzetközi szinten). Mindezekre figyelemmel a búcsúkor voltam bátor figyelmébe ajánlani egy általam financiálisan kedvezőnek vélt lehetőséget.

A Sziget honlapja a fellépők névsorára célozván az eddigi legerősebbnek állítja a 2000-es fesztivált, ám - még ha a tavalyi sivársághoz képest idén valóban jól csengő nevekbe is botolhatunk - a rockzenei kínálattól éppenséggel nem kell hanyatt vágni magunkat. Látni- és hallgatnivalót ajánlani mindazonáltal az idei egy hétre sem lehetetlen, sőt.

Magyar Narancs: Négy évvel ezelőtt, amikor utoljára találkoztunk, azt mondtad, alig várod, hogy egyszer Magyarországon játszhass. Most úgy néz ki, összejött.

A Szigetben az is jó, hogy képes változni. Jól felfogott érdekből, kényszerűen, de fel merte venni főszponzora, a Pepsi nevét, és ettől még lazán az, ami. Érzékelve a trendet, kaput nyitott az elektronikus tánczenének, és naprakészebb, sokszínűbb lett. Volt képe ráengedni a kölyköket a 60-as évek táncdalcsillagaira, és ez a húzás a legönfeledtebb marhulásra adott alkalmat. Most pedig az eddigi egyetlen nagyszínpaddal egyenrangú, második nagyszínpad üzembe állításával készül fülek ezreit kinyitni arra a nagyon sokféle hangra, melyre a world music címkét szokás ragasztani.

Amire a beharangozó híradások bombasztikus jelzőket aggatnak, az egészen biztosan robbanni is fog. Nincsen ez másképpen Michael Flatley show-jával sem, a konfliktus megoldása után lángnyelvek csapnak fel a mennyekbe, és az amúgy is szegényes történet minden elemét mellőzve, elkezdődhet az önünneplő ráadás - vagy ha így jobban tetszik: a levezető, lazító tornagyakorlat.

Kortárs szobrok a Városligeti-tavon

Mintha a vidámparkok elvarázsolt kastélyait látnánk Reimholz Péter legújabb, a Bécsi kapu tér egyik sarkán álló téglaépületében. A középkorias, várra emlékeztető összforma zártságát nehézkes, gótikus ablakkeretek sora, széles körívvel megnyíló, baldachinszerű előtér, barokkos oromzat, ide-oda dülöngélő csúcsívsor töri meg. A látszólagosan esetleges elhelyezés játékossá teszi. Ezekkel a régies formákkal az építmény nemcsak felidézi a környező öreg házak jellegzetes, mindenki számára ismerős részleteit, hanem mint valami gipszöntvény, felveszi a szomszédos falak, a művet övező tér határainak alakzatait is. A sarok például fent, emeletmagasságban többszörösen megtörve visszaugrik, így a mélyedés pozitív megfelelőjévé válik a szemben álló ház kerek sarokerkélyének. A környezetbe való tökéletes beilleszkedés kétféle módszert is használó törekvésének külön apropója az a középkori falmaradvány lehetett, amelyet az épület a földszinten a bejárat körül és oldalt foglal magába, s amelyet a korábban itt állt épületből bontottak ki.

Nem lehet könnyű egy olyan kiállítást összeállítani, ahol a fenti matyós című és témájú képek sorakoznak egymás mellett. Meg gólyák, nádfedél, szürkemarhák, gémes kút és még matyók. Meglepő módon mindez mégis hatalmas sikert hozott hazánknak a harmincas években. De vajon mítosz volt-e a siker? Vagy fordítva? És mi maradt belőle egyáltalán?

Värttinä: Ilmatar.

Amikor a debreceni dedikáláson sorra került egy hamvas fiatal lány - kísérővel sajnos -, s egy selyemzsinórral összefűzött, kartonált albumba ragasztva letette elém a Narancsból kivágott összes egotripemet, a komplett háromévnyi cuccot, azt is, ami a kötetből kimaradt, írnám alá a címlapon, a fényképem alatt, akkor azt hittem, hogy innen tényleg nincs tovább. Igaz, már Marika is megszaggatta a légzés természetes ütemét, mikor a megjelenés után egy héttel (!) kikérte magának a bükkszentkereszti kisboltjában, hogy gyűrött lett volna az a sajtpapír (vö.: Rem. fut. 165. o.), egy falusi boltos! bocsánatot kérek! beszerezte! amikor még sehol a világon nem volt kapható!; igaz, hogy a Vörösmarty téren olyan példányt is hoztak a könyvhéten, melybe boszorkányos ügyességgel bele volt applikálva A részegség sportértéke című, egyébiránt személyes gyávaságból, az illető által viszont fájlalt módon kihagyott És-beli cikkem is, de most magam előtt láttam, ahogy ragasztgat valaki kéthetente Technokollal a konyhaasztalon, és ettől készen lettem érzelmileg teljesen. Tegnap aztán, hogy a helyzet fokozódjon, érkezett egy hiányos, magából a könyvből rekonstruált címzésű Debrecen, Küküllő u., a kisbolttal szemben küldemény, ami az alábbi néhány sor mellett mást is tartalmazott: Kedves Tibor,

Magyar Narancs: Találkozott valaha Andy Warhollal?

Múzeumokba, kiállítótermekbe járó kultúrtudatos látogató számára kétféle műbefogadási mód ajánlható. A letűnt korok alkotóival szemben, akiknek műveiből összeadódik a művészet történetének kanonizált tárgya, elsősorban jelentőségük tudatosítása (igen, Dürer a maga korában nagy festő volt, hiszen a képe itt lóg a falon), másodsorban - és szerencsés esetben - a személyes érintettség elérése és megélése (lásd műélvezet, katarzis) lehet a kívánatos cél. Más a helyzet a művészettörténet- és kritikaírás számára még képlékeny helyzetű, kortárs művészekkel: esetükben a "nekem ez tetszik"-hez elegendő a miértre keresnünk a választ, máris helyben vagyunk. A pittsburghi Andy Warhol Museum által a budapesti Ludwig Múzeumba hozott, válogatott anyag nagy része azt mutatja, hogy immár Warhol is kanonizált és kevéssé átélhető múzeumi tárgy lett.

Ilyen közel még soha nem került Havannához Budapest. Néhány héttel azután, hogy bemutatta a Duna TV is, a Bécsújhely melletti Wiesenben életre kelt Wim Wenders filmje, a