Fotó: Matyó anya (Siker vagy mítosz - A magyaros stílus Kecskeméten)

szerző
Vízer Balázs
publikálva
2000/27. (07. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nem lehet könnyű egy olyan kiállítást összeállítani, ahol a fenti matyós című és témájú képek sorakoznak egymás mellett. Meg gólyák, nádfedél, szürkemarhák, gémes kút és még matyók. Meglepő módon mindez mégis hatalmas sikert hozott hazánknak a harmincas években. De vajon mítosz volt-e a siker? Vagy fordítva? És mi maradt belőle egyáltalán?

Nem lehet könnyű egy olyan kiállítást összeállítani, ahol a fenti matyós című és témájú képek sorakoznak egymás mellett. Meg gólyák, nádfedél, szürkemarhák, gémes kút és még matyók. Meglepő módon mindez mégis hatalmas sikert hozott hazánknak a harmincas években. De vajon mítosz volt-e a siker? Vagy fordítva? És mi maradt belőle egyáltalán?

Azt, hogy a magyar fotóművészek milyen ragyogó sikereket értek el a harmincas években, nemigen kell magyarázni. André Kertész, Brassa•, Robert Capa, Martin Munkácsi vagy Moholy-Nagy László neve ma is olyan fogalom, amit bajos lenne bárhonnan megkerülni, ha egyáltalán fényképészetről beszélünk. Más kérdés, hogy ők csak azután váltak világhírűvé, hogy innen sürgősen leléptek, mert nem szerették a Horthy-rendszert, az meg pláne nem szerette őket. Az azonban ma már kevéssé ismert, hogy az itthoni, kvázi hivatalos magyar fotográfia is komoly nemzetközi elismerést vívott ki magának. A külföldön magyaros stílusnak elkeresztelt irányzat képviselői taroltak a nagy nemzetközi tárlatokon Freiburgtól Sidneyig, és minden fórumon elismerésben részesültek, aminek kellett hogy legyen valami oka.

Persze ez is Trianonnal kezdődött. Az "országvesztés" utáni hivatalos magyar kultúrpolitika - nem túl meglepő módon, és ki tudja, hanyadszor - hamar megtalálta magyarságideálját, a parasztságot, melynek példaképül állítása és felmagasztalása volt hivatva visszaállítani nemzeti önbecsülésünket. A különböző fotográfiai egyesületek is megkapták a felső biztatást: képeiken az igazi magyar valóság ízeit kell életre kelteniük. A hívó szónak azonban nem lett volna nagy hatása, ha nincsenek olyan képzettségű és szakértelmű fényképészek, mint például Balogh Rudolf. Balogh portréfényképészből lett riportfotós, majd haditudósító a világháború idején, végül pedig az Est konszern lapjainak legtöbbet foglalkoztatott fotóriportere. Mivel a harmincas évekre Balogh már ötven felett járt, természetesen nem mint száguldó riporter funkcionált, hanem inkább zsánerképeivel gazdagította többek között a Pesti Naplót is. Mivel a szakma a kisujjában volt, képei technikailag tökéletesek voltak, a magyar tájnak pedig tényleg szerelmese volt. Ugyanez mondható el az irányzat más prominens képviselőiről, Vadas Ernőről, Szőllősy Kálmánról, Eke Mihályról vagy Járai Rudolfról. Ráadásul a magyaros stílus fotográfiai újdonságnak számított. A már lefutóban lévő piktoralizmus helyett természetes mozdulatokat és fényeket kínált, az utóbbiakat pedig különös gazdagságban. Mindez meg a képszerkesztés fegyelme - például a szigorúan betartott 30 x 40-es formátum - és a magyar téma egzotikuma hamar meghozta a sikert. Ráadásul a fénykorukat élő, gazdagon illusztrált hetilapok révén az igény is jelentősen megnőtt a minőségi képek iránt itthon és külföldön egyaránt. Arról nem is beszélve, hogy minden állami hivatalt, iskolát és idegenforgalmi kiadványt a magyaros képek töltöttek meg. A gyorsvonatok ülései fölé is ekkor kerültek "országismereti" fotók, persze magyarosak.

Pedig a magyaros stílus mindent ábrázolt, csak a valóságot nem. A képek zöme nem az Alföldön vagy a Viharsarokban készült, hanem a Pest környéki falvakban, ahova könnyű volt HÉV-vel kimenni. Az egészséges, vidám parasztmenyecskék, duzzadó kalászok és fehérre meszelt, nádtetős házak mellett meg sem látszik, hogy dúl a gazdasági világválság, és hogy az a szép magyar búza egyre inkább eladhatatlan. Sehol egy kubikus, egy cigány gyerek, egy széteső vályogkunyhó vagy sovány kutya. A kiállítás képeiről is ordít, hogy ezeket az embereket a fotókon csak beöltöztették népviseletbe, hogy a fényképész kedvéért merik a vizet, hajtják a libát, szedik a szőlőt.

Be se lehet telni a nagy népiességgel, ám a nagyszámú fényképész szerepeltetése és a tárlat tematikus elosztása sok mindenben segít. Például világossá teszi, hogy mi okozta a stílus kudarcát: belefulladt a saját epigonjaiba, az önismételgetésbe. Ugyanabban a témában láthatunk kivételesen szép és tökéletesen semmitmondó képeket, és az igazi esztétikai élvezetet ezek összehasonlítása okozza. A harminc-egynéhány számon tartott magyaros fotós mellett több száz lelkes, de nem túl tehetséges amatőr is szorgalmasan fényképezett, a túltermelés pedig mindig rontja a piacot. Közben pedig a kor technikai színvonala és képi kifejezésmódja sem toporgott egy helyben, és a harmincas évek végére a magyaros stílus szánalmasan izolálttá vált. Ha végignézünk ezeken a képeken, akkor láthatjuk, hogy csak elenyésző hányaduk alkalmaz valamilyen merész megoldást, játékosságot vagy modern látásmódot: a beállítás mindig ugyanaz, a felvétel is mindig szemmagasságban készült, és soha semmi nem lóg ki vagy be. Mindezek ellenére tényleg érdemes a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumba ellátogatni, és látni, hogy milyen is volt az önképünk akkoriban, milyennek szerettünk volna látszani kifelé és persze befelé is, és ezt milyen eszközökkel tudtuk láttatni. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy a kor két másik hazai irányzata, a balos elkötelezettségű szociofotográfia és az új tárgyiaság is bőven nyúltak ugyan magyaros témákhoz, de nem magyarosan. Időtállóbbak is maradtak a képeik. (Jó lenne ezekből is látni egy válogatást, már csak az összehasonlítás végett is, esetleg.) Ami azt illeti, a magyaros stíl sem halt ki teljesen - a szocreál majd minden stílusjegyét átvette, szintén a gyökereket keresve.

A Roosevelt-kormány külön szervezetet hozott létre, a Farm Security Administrationt, hogy feltárja az agrárnépesség nyomorát és annak okait. Az FSA a legjobb amerikai fotósokat alkalmazta, és mindent megtett, hogy megértesse az országgal és a külfölddel a gazdasági válság lényegét és súlyosságát. Nálunk kicsit másban látták a dolgok lényegét, a rögvalót.

Vízer Balázs

Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét, Katona József tér 12. Megtekinthető 2000. augusztus 20-ig, hétfő és kedd kivételével naponta 10 és 17 óra között

szerző
Vízer Balázs
publikálva
2000/27. (07. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...