Fotó: Matyó anya (Siker vagy mítosz - A magyaros stílus Kecskeméten)

  • Vízer Balázs
  • 2000. július 6.

Zene

Nem lehet könnyű egy olyan kiállítást összeállítani, ahol a fenti matyós című és témájú képek sorakoznak egymás mellett. Meg gólyák, nádfedél, szürkemarhák, gémes kút és még matyók. Meglepő módon mindez mégis hatalmas sikert hozott hazánknak a harmincas években. De vajon mítosz volt-e a siker? Vagy fordítva? És mi maradt belőle egyáltalán?
Nem lehet könnyű egy olyan kiállítást összeállítani, ahol a fenti matyós című és témájú képek sorakoznak egymás mellett. Meg gólyák, nádfedél, szürkemarhák, gémes kút és még matyók. Meglepő módon mindez mégis hatalmas sikert hozott hazánknak a harmincas években. De vajon mítosz volt-e a siker? Vagy fordítva? És mi maradt belőle egyáltalán?

Azt, hogy a magyar fotóművészek milyen ragyogó sikereket értek el a harmincas években, nemigen kell magyarázni. André Kertész, Brassa•, Robert Capa, Martin Munkácsi vagy Moholy-Nagy László neve ma is olyan fogalom, amit bajos lenne bárhonnan megkerülni, ha egyáltalán fényképészetről beszélünk. Más kérdés, hogy ők csak azután váltak világhírűvé, hogy innen sürgősen leléptek, mert nem szerették a Horthy-rendszert, az meg pláne nem szerette őket. Az azonban ma már kevéssé ismert, hogy az itthoni, kvázi hivatalos magyar fotográfia is komoly nemzetközi elismerést vívott ki magának. A külföldön magyaros stílusnak elkeresztelt irányzat képviselői taroltak a nagy nemzetközi tárlatokon Freiburgtól Sidneyig, és minden fórumon elismerésben részesültek, aminek kellett hogy legyen valami oka.

Persze ez is Trianonnal kezdődött. Az "országvesztés" utáni hivatalos magyar kultúrpolitika - nem túl meglepő módon, és ki tudja, hanyadszor - hamar megtalálta magyarságideálját, a parasztságot, melynek példaképül állítása és felmagasztalása volt hivatva visszaállítani nemzeti önbecsülésünket. A különböző fotográfiai egyesületek is megkapták a felső biztatást: képeiken az igazi magyar valóság ízeit kell életre kelteniük. A hívó szónak azonban nem lett volna nagy hatása, ha nincsenek olyan képzettségű és szakértelmű fényképészek, mint például Balogh Rudolf. Balogh portréfényképészből lett riportfotós, majd haditudósító a világháború idején, végül pedig az Est konszern lapjainak legtöbbet foglalkoztatott fotóriportere. Mivel a harmincas évekre Balogh már ötven felett járt, természetesen nem mint száguldó riporter funkcionált, hanem inkább zsánerképeivel gazdagította többek között a Pesti Naplót is. Mivel a szakma a kisujjában volt, képei technikailag tökéletesek voltak, a magyar tájnak pedig tényleg szerelmese volt. Ugyanez mondható el az irányzat más prominens képviselőiről, Vadas Ernőről, Szőllősy Kálmánról, Eke Mihályról vagy Járai Rudolfról. Ráadásul a magyaros stílus fotográfiai újdonságnak számított. A már lefutóban lévő piktoralizmus helyett természetes mozdulatokat és fényeket kínált, az utóbbiakat pedig különös gazdagságban. Mindez meg a képszerkesztés fegyelme - például a szigorúan betartott 30 x 40-es formátum - és a magyar téma egzotikuma hamar meghozta a sikert. Ráadásul a fénykorukat élő, gazdagon illusztrált hetilapok révén az igény is jelentősen megnőtt a minőségi képek iránt itthon és külföldön egyaránt. Arról nem is beszélve, hogy minden állami hivatalt, iskolát és idegenforgalmi kiadványt a magyaros képek töltöttek meg. A gyorsvonatok ülései fölé is ekkor kerültek "országismereti" fotók, persze magyarosak.

Pedig a magyaros stílus mindent ábrázolt, csak a valóságot nem. A képek zöme nem az Alföldön vagy a Viharsarokban készült, hanem a Pest környéki falvakban, ahova könnyű volt HÉV-vel kimenni. Az egészséges, vidám parasztmenyecskék, duzzadó kalászok és fehérre meszelt, nádtetős házak mellett meg sem látszik, hogy dúl a gazdasági világválság, és hogy az a szép magyar búza egyre inkább eladhatatlan. Sehol egy kubikus, egy cigány gyerek, egy széteső vályogkunyhó vagy sovány kutya. A kiállítás képeiről is ordít, hogy ezeket az embereket a fotókon csak beöltöztették népviseletbe, hogy a fényképész kedvéért merik a vizet, hajtják a libát, szedik a szőlőt.

Be se lehet telni a nagy népiességgel, ám a nagyszámú fényképész szerepeltetése és a tárlat tematikus elosztása sok mindenben segít. Például világossá teszi, hogy mi okozta a stílus kudarcát: belefulladt a saját epigonjaiba, az önismételgetésbe. Ugyanabban a témában láthatunk kivételesen szép és tökéletesen semmitmondó képeket, és az igazi esztétikai élvezetet ezek összehasonlítása okozza. A harminc-egynéhány számon tartott magyaros fotós mellett több száz lelkes, de nem túl tehetséges amatőr is szorgalmasan fényképezett, a túltermelés pedig mindig rontja a piacot. Közben pedig a kor technikai színvonala és képi kifejezésmódja sem toporgott egy helyben, és a harmincas évek végére a magyaros stílus szánalmasan izolálttá vált. Ha végignézünk ezeken a képeken, akkor láthatjuk, hogy csak elenyésző hányaduk alkalmaz valamilyen merész megoldást, játékosságot vagy modern látásmódot: a beállítás mindig ugyanaz, a felvétel is mindig szemmagasságban készült, és soha semmi nem lóg ki vagy be. Mindezek ellenére tényleg érdemes a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumba ellátogatni, és látni, hogy milyen is volt az önképünk akkoriban, milyennek szerettünk volna látszani kifelé és persze befelé is, és ezt milyen eszközökkel tudtuk láttatni. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy a kor két másik hazai irányzata, a balos elkötelezettségű szociofotográfia és az új tárgyiaság is bőven nyúltak ugyan magyaros témákhoz, de nem magyarosan. Időtállóbbak is maradtak a képeik. (Jó lenne ezekből is látni egy válogatást, már csak az összehasonlítás végett is, esetleg.) Ami azt illeti, a magyaros stíl sem halt ki teljesen - a szocreál majd minden stílusjegyét átvette, szintén a gyökereket keresve.

A Roosevelt-kormány külön szervezetet hozott létre, a Farm Security Administrationt, hogy feltárja az agrárnépesség nyomorát és annak okait. Az FSA a legjobb amerikai fotósokat alkalmazta, és mindent megtett, hogy megértesse az országgal és a külfölddel a gazdasági válság lényegét és súlyosságát. Nálunk kicsit másban látták a dolgok lényegét, a rögvalót.

Vízer Balázs

Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét, Katona József tér 12. Megtekinthető 2000. augusztus 20-ig, hétfő és kedd kivételével naponta 10 és 17 óra között

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

A belülről bomlasztók

Fideszes alkalmazottak sopánkodnak, hogy ejnye, ejnye, nem vigyáz a Tisza Párt a szimpatizánsai adataira! A mostani adatszivárgási botrányt alaposan felhabosítva tálalja a kormánypárti közeg, a Tisza cáfol, hogy valóban kerültek ki valós adatok, de azokat más módon is beszerezhették fideszes körök.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.