Ameddig világ a világ, mindig kellő létszámú tömeg, sőt rajongótábor toborozható egy pici ájtatoskodással, a művészi érték köntösébe bújtatott riszálással. A menedzsment valamit nagyon jól csinál; a mi kis köztudatunkba a semmiből berobbanó táncos a Népstadionba zarándokoló hatvanezer ember számára már-már régi ismerősnek tűnhetett. Ugyanis csak a hülye vallja be magának - ha már az internetes fórumok és promóciós újságcikkek is egymást táplálják tobzódó csodálatukkal -, hogy halványlila gőze sincs arról, ki pillant a plakátról annyira magabiztosan a szemébe, és miért feszít olyan büszkén, erőtől duzzadva a purgatórium tüzében. Persze hiába próbáltam bevallani magamnak, hogy Michael Flatley neve számomra semmit nem mond, ez nem sikerült. Tudatlanságomat orvosolandó rögtön készségesen segítségemre sietett háromoldalas fax formájában egy huszonnégy pontban összeállított, amolyan kis bedekkerszerűség, melyből igazán vonzó módon akár beszélgetés nélkül is könnyen írható interjú alanyunkkal. Csak a közönség meggyőzésére tett túlspilázott szándék érzékeltetése végett egyetlen kiragadott információ a sok badarság közül: "Michael Flatley egy másodperc alatt 35-ször üti talpát a földhöz." Nos, a kis Suzukim sem pörög ennyit egyesben ötvennél, de senki nem is várja ezt tőle.
Flatley tehát egyszerűen az általános műveltség részévé vált, semmi csodálkoznivalónk nem lehet, ha legközelebb Vágó István megkérdi - miután a játékos helyesen fejtette meg Zámbó Jimmy keresztnevét -: "Mit csinálnak Michael Flatley lábai?" A válasz természetesen az, hogy "lángolnak".
Az előadást már májusban módom volt Bécsben megtekinteni, így nem is fárasztottam magamat az eldugaszolt Népstadion megközelítésével. Féltem, hogy az 1992-es Aida előadásához hasonlóan a különféle betűkkel jelölt szektorokba és a kakasülőre kiosztott ülőhelyek láthatatlan, hallhatatlan, értékelhetetlen manók táncát nyújtják majd, és különben sem bírom az ülőkékből származó üvegszálakat a fenekemben. A Feet of Flames turné összes darabjában közös az ellentmondást nem tűrő rajongói szeretet. Ez persze érthető, hiszen ha már egyszer magas jegyárat fizettünk valamiért, ismételten csak magunkat minősíthetnénk, ha nem nyilvánítanánk kellő mértékben tetszésünket. Ez stílszerűen lábkopogással történhet a legegyszerűbben, és így már-már magunk is Michael Flatleyvé válunk a show helyszínén. A kezdés után nem kell sokat várni a hangulat kicsúcsosodására, a fotósoknak engedélyezett első tíz perc végére maga a király is besasszézik, mintegy "in medias res" belekezd a történetbe. Ha az ember nem vásárolja meg a kísérőfüzetecskét, az események nyomon követése egy idő után feleslegessé válik, a vonalvezetés rendkívül kusza, a jellemformálás bárgyú, némely szereplő jelenlétének okára tulajdonképpen egész végig nem derül fény. Illetve dehogynem, ott vannak a színpadon, pörgetik a lábukat, utolérhetetlen teljesítményükkel haladnak a Guinness Book felé, préselik ki magukból a folyadékot, hogy aztán a végére négy kilót fogyjanak a minden addiginál nagyobb színpadon, amit tíz kamionnal hoztak.
Az akrobatikus teljesítmény néhol ugyan keresi az összhangot a show-hoz indokként megjelölt ír hagyományokkal, de legalább ilyen fajsúllyal vannak flamenco- és karate- elemek is a koreográfiában. A feszes, felsőtestre szorított kéz alatt ropogó géppuskaláb hagyománya az ír kocsmákból származik, csakúgy, minht a fidula-pikula kettős muzsikája. De félre a hagyományokkal, vannak sokkal fontosabb események is a színpadon, mint holmi történet, és erre nagyszerű érzékkel exponál az előadás. Például rendkívül jól hallani a talp hozzáütődését a deszkákhoz, a hangmérnökök mindent megtesznek, hogy az erősítés fő célja kiemelkedjen a zenefolyamból. Csak akkor ijedtem meg kissé, amikor a gyors lábak valóban lángra kaptak, füstöltek, mint az istennyila (nyilván a nagy gyorsaság miatt), pontosan megformálva az előadás címét lövelltek felfelé a lángok egészen Flatley hónaljáig, úgy, mint az atlétatrikójára festett mintázat. Az atlétát később le is veti magáról: talán arra utal ezzel, hogy Conan, a barbár is hasonlít őhozzá -mind bicepszkötőjében, mind pedig fejpántjában -, ahogyan Bruce Lee is, akinek a Sárkány visszatérből ellesett rúgásai és kéztartásai elegánsan szervülnek a méla "e" hangot formáló, enyhén tátva tartott szájhoz, a gyúrótermekből ismert barnító- krém csillogásához és mindenekelőtt a bőrnadrág által domborművé nemesített férfiassághoz. De ha ez nem elég, még hangszert is ragad, természetesen fuvolát, azzal bűvöli az éppen szunyókáló szép lányt (ja, mert ha nem mondtam volna, Flatley, a jó, szerelmes lesz, és közben harcol a gonosszal). Láthatóan bajban van a pluszfeladattal, és gondot okoz neki, mikor a művészi arckifejezés és a valós hangszeres játék imitálása között kell választania, mert a kettő együtt nem megy, így zavarólag hathat egymásra, és könnyen vezethet az izmos karok által passzírozott hangszer összeroppanásához.
Ha nagyon erőlködünk, akkor tehetünk műfaji meghatározást, hiszen, ahogyan a rockopera nem rock és nem opera, úgy a jazzbalett sem tartalmaz se jazzt, se balettet. A "Lord of the Dance" előadása így nem más, mint chipp and dale-operett. Pedig Flatley se nem tangában szaladgáló fiú, se nem Luxemburg grófja, mégis így áll össze róla a kép. Olyan ez, mint a Zi-Zi Labor veresegyházi asszonykórusos időszaka: a sok irányból való építkezés illúziója mindaddig bizonyosan népszerűsége csúcsán tarthat egy produkciót, amíg ki nem derül a nagy átverés: a látszat és a tartalom felcserélése.
T. R.
