Mintha a vidámparkok elvarázsolt kastélyait látnánk Reimholz Péter legújabb, a Bécsi kapu tér egyik sarkán álló téglaépületében. A középkorias, várra emlékeztető összforma zártságát nehézkes, gótikus ablakkeretek sora, széles körívvel megnyíló, baldachinszerű előtér, barokkos oromzat, ide-oda dülöngélő csúcsívsor töri meg. A látszólagosan esetleges elhelyezés játékossá teszi. Ezekkel a régies formákkal az építmény nemcsak felidézi a környező öreg házak jellegzetes, mindenki számára ismerős részleteit, hanem mint valami gipszöntvény, felveszi a szomszédos falak, a művet övező tér határainak alakzatait is. A sarok például fent, emeletmagasságban többszörösen megtörve visszaugrik, így a mélyedés pozitív megfelelőjévé válik a szemben álló ház kerek sarokerkélyének. A környezetbe való tökéletes beilleszkedés kétféle módszert is használó törekvésének külön apropója az a középkori falmaradvány lehetett, amelyet az épület a földszinten a bejárat körül és oldalt foglal magába, s amelyet a korábban itt állt épületből bontottak ki.
A tervező azonban a szokástól eltérően nem csupán a régi részletek kapcsán, nagy vonalakban, egyszerűsítve idézte fel a középkori formákat. Meglepően apró részletekben is visszatér rá: az ablak- és ajtókeretek finom tagozatokkal díszesek, a téglafalban az elmúlt századokra jellemző teherhárító ívek bukkannak fel. A váltakozó tégla- és kőpárkányok néhol csak durván kinagyoltak, archaikus hatást keltve töredezettek.
Eddig úgy tűnhet a néző számára, hogy egy szokásos várbeli foghíjbeépítést lát, a maga tiszteletteljes visszafogottságával és kötelező formarímeivel, amely történetesen az átlagosnál kicsit bátrabban és szabadabban bánik a sommázott régies formákkal. A helyzet persze nem ilyen egyszerű, hiszen van még néhány egészen különös részlet. Egy helyütt a régi falban apró boltozatos fülkét találtak a feltárók, amelyet annak rendje és módja szerint, mintaszerű műemlékvédelmi eljárással le is fedtek egy üveglappal. Az építészben sajátos ötletet szült ez a kis mozzanat : a főhomlokzaton, fönt, az első emeleten hasonló kis fülkét alakított ki a vadonatúj falban (láthatóan minden gyakorlati cél nélkül), s szintúgy védőüveggel látta el. Ezzel a részlet nem egyszerűen álközépkori - itt ugye már nem egyszerűen utalásról van szó -, hanem a pusztulástól óvó borítás révén álműemlék, álérték is, a védelem érdekében kipreparált régiségek imitációja.
Ugyanerre a gondolatra ismerhetünk a földszinti, ténylegesen középkori, rekonstruált ablakok és az emelet téglával kiegészített, kőből faragott álfragmentumainak kettősségében is. A tervező tehát játszik az egyes építészeti korszakok formavilágával és a szinte minden régi épülethez hozzátartozó műemlékvédelmi segédeszközökkel. Korszerűsített műemlékek ellentmondásos látványát választotta témájául, amelyet variál, építészeti geget csinál belőle. A régi dolgokkal való bánásmódunkkal kapcsolatban gyakran emlegetett közhelyre céloz ezzel az egésszel, hogy tudnillik az évszázadokon keresztül gyakran átszíneződő, gazdagodó épületek ma már nem változnak tovább, inkább konzerválják őket. Az ironikus hangot fokozza, és öniróniába fordítja az, hogy az épület valódi szakszerűséggel helyreállított, valóban régi falakat (is) körülfog - önazonost és ált egyaránt. Mindezt az építész megspékelte még a kőanyag, a természetes műemlékvédő tekintélyes szakmai tudásának hangsúlyozásával is. Az ablakkeretek felületébe ősi fosszíliákat, tengeri állatok maradványait utánzó formákat véstek. A sok millió éves kagyló, csiga itt is művi, holott a mészkő, amibe belefaragták, bizton állíthatjuk, hogy ténylegesen őrzi az őskor eredeti formáit. Ilyen módon ugyanaz a játék zajlik le előttünk a természet alakzataival, mint az emberi kultúráéival. Ezzel azonban még nincs vége az épület meglepetéssorozatának. A harmadik csattanó a Kard utcai homlokzatból kiemelkedő, kicsit high-teches, fémszerkezetű, toronyszerű részlet, melyre a falakba épített mészkőlapokba vésett, konstruktivista jellegű, szigorú, dinamikus vonalrajzok és a bejárat fölötti franciaerkély határozott, de finom vasrácsa felel. Virtuóz építészeti fordulatok, meghökkentő fejlemények, melyeket még a legelvetemültebb posztmodern építészek is megirigyelhetnének. Maga az épület azonban, amely mindezt hordozza, nem ennyire érdekes - semleges téglaépület a szokásos négy fallal, bejárattal, nyeregtetővel, padlástérrel -, azzá inkább ezektől a tulajdonképpen nem építészeti rátétektől válik. Ez az, amiért az építészettől olyan, látszólag idegen szavakkal jellemezhető, mint téma, geg, irónia, fordulat, mozzanat, önazonos, ál. Ezekkel a rátétekkel a tervező nem kevesebbet merészel, mint korok, évszázadok közvetlen összekapcsolását a külső burkolaton, ahol a párosítások, szembeállítások kisebb erővel ütköznek egymásba, mint a belső terekben, az ember által használt szférákban. Mindenesetre különös élvezetet nyújt, ahogy a néző lépésről lépésre felfejti a homlokzat egyes utalásrétegeit, melyek mindegyike eltérő természetű, mint a többi. Az építész meglehetősen izgalmas ötletét azonban akkor járatta volna csúcsra, ha azt az épület egész struktúrájára alkalmazza, ha a faltömegek, a belső rendszer, a térosztás is éppoly gazdag volna bátor célzatosságokban.
Haba Péter
A szerző az Octogon Építészetkritikai Műhely tagja.
