Gazdag előadás a Katona József Színházban bemutatott Barbárok. És e pillanatban nincsen még egy színház Magyarországon, ahol ezt a gazdagságot ennyire gazdagon lehetne megmutatni.
Ismerős atmoszféra és ismerős figurák: az orosz vidék fullasztó légköre, mocsaras tespedtsége adja a közeget az élni vágyó élhetetlenek, erőszakosak, korruptak, gátlástalanok és lecsúszottak köré. A Gorkij által annyira csodált és rajongott Csehov fürkésző tekintete néz ki a megoldhatatlan és súlyos, mindazonáltal hétköznapivá fojtott konfliktushalomból. Ha látta volna a példakép a kész művet - nem láthatta, 1905-ben készült el -, legföljebb annyit mondott volna tán, hogy azt a pisztolyt, azt kéne kivenni belőle, mert nincs hozzá igazán drámai előzmény... A tablón - nagy epikusról van szó, ugye - csupa ilyen-olyan "barbár"; az ő barbárságukat teszi transzparenssé a kisvárosba érkező két nagyvárosi barbár: esély semmi, semmire, végállapot. Ascher Tamás terepe ez: alulról, a részletek felől telíteni ismerőssé és regényszerűen összetetté ezt a világot.
Amelyben egyszerre foszlik semmivé és nő óriásivá minden bagatell és minden életképző sorsforduló, éles reflektorfényben mutatkozik meg az alakok pőre természete. Nem a mozgás, még kevésbé annak iránya vezeti a drámát - hisz a hagyományos értelemben vett konfliktus vagy cselekmény itt alig is bogozható ki, s ha mégis nekiállunk, hát nem jutunk tovább a figurákba kódolt szokványos kapcsolati bonyodalmaknál -, hanem a finom, cizellált jellemrajz, az odabent zajló apróbb-nagyobb rengések.
A két mérnök hozza a maga púpját: Nagy Ervin Cserkunja az ő unalmas és jó feleségét, valamint egyszerre cinikus és kétségbeesett életakarását. Õ szenvedélyt akar, mert az az élet - ezt egyébként a legtöbb szereplő tudja és szeretné -, de ezt nem leli föl azokban, akik őt akarják, hát abba vetíti bele, aki őt nem akarja igazán. A másik, Máté Gábor Ciganovja a csehovinál kissé sprődebb hitetlenséget és önáltatást keveri tétova, lemondó és föl-fölhorgadó illúzióiba. Õk ketten mozgatják meg a beállt viszonyokat - aztán beállnak maguk is.
Huszonkét nagyszerű alakítás, amelyek együtt még jobbak, mint egyenként: ebben lakik a Katona Barbárokjának nagyszerűsége; vagyis abban, hogy bárhová és mindenhová jó nézni ezen a színpadon. Nem kell követnünk a főhőst - nincsen is ilyen, vagy mindenki az -, el kell merülni az alakítások finomságaiban. Pelsőczy Réka igyekvő készségességgel és rögzült vigyorral szinkronbeszéli a nagyvárosi fényességeket, és miközben unja és lenézi a férjét, kapaszkodik bele, mert státus, mert elfogadottság. Ónodi Eszter rikítóan vörösre mázolt szája szavak nélkül is üvölti, hogy neki kell ez a Cserkun, és nem, nem kell a tehetetlen Ciganov; meg persze a férje, a lehasznált, elkopott, piás-közönséges Monahov, az aztán végképp nem kell, pedig hogy nem semmi alak volt valaha, azt Fekete Ernő egy hirtelen kijózanodással és tisztánlátásba burkolt megalázkodással mutatja meg.
De Cserkun az arisztokratikusan fensőbbséges és elegáns Ligyijával flörtöl; Jordán Adél "világvárosiasan" hideg és rezignált Ligyijája a szánakozó lenézésbe burkolózik. Pont úgy, ahogy Elek Ferenc a súlyos nagykabátba, hogy despota apja parancsa szerint szépen lefogyjon; "kövér vagyok", mondja szenvtelenül egy fal tetejére támaszkodva, és ebben minden benne van.
Apró eszközökből összetapasztott sűrűség mozgatja a figurákat: Ujlaki Dénes polgármesterét, akinek korruptságából és parancsnoki erényeiből csak a tönkretevésre futja, a gyerekei és önmaga tönkretevésére, hisz vékony és repedezett a nagyhangból, erőszakos föllépésből kevert magabiztosság. Szirtes Ági üldögélésből, cigarettázásból és egy-egy beszúrt mondatból építi föl az életesebb napokat látott háztulajdonosnőt; Takátsy Péter nyársat nyelt tartásból az érdekházasságban besokallt és kiutat álmodó magatehetetlent; Tenki Réka áttetsző gyámoltalanságból a boldogtalan szerelmest. Jó mindenki, az apróbb-rövidebb villanások is erre a totálisan reménytelen végállapotra tesznek rá kisebb-nagyobb lapáttal.
Khell Zsolt tágas-világos-semleges tere mutatja, hogy már nem az Éjjeli menedékhely lentjében járunk, hanem odafönn - Szakács Györgyi kortalan ruhái pedig azt, hogy már nem az akkorban, hanem a mostban.
Az erős, expresszív kitörések ugyanazt a reménytelenséget festik, mint Csehov burkoltabb, élhetőbbnek láttatott, valójában azonban drámaibb életképei. Makszim Gorkijt kissé szétsodorta az epika, dramaturgiailag széttartóbb, megtorpanósabb a cselekmény. Ascher Tamás a történéseket, a fordulatokat a tabló figurái mögé helyezi: őket erősítik, magyarázzák, árnyalják. Milyen emberek ezek? - erre kell figyelnünk.
Hogy milyenek? Barbárok. Alul- és fölülintonáltak, tehetetlenek, kétségbeesettek, reménytelenek. Pusztulásra vannak ítélve - és miközben szemünk a remek játékra tapad, tekintetünk befogja a nézőteret is, nemcsak a színpadot. Ott egy kanapéra kuporodva ülnek a végén, és farkasszemet néznek velünk, a zsöllyében kucorgókkal.
Katona József Színház, november 14.
