Ahogy hírlik, nem csupán a rajongókat, de magát a kiadót is meglepetésként érte, hogy Dylan a 2006-os Modern Times és a 2008-as, hallatlanul izgalmas kihagyott anyagokból, illetve koncertfelvételekből álló Tell Tale Signs után új stúdiólemezzel áll elő. A Together Through Life anyagát félig-meddig alkalom szülte: Olivier Dahan filmrendező kérte föl Dylant egy betétdal megírására készülő filmjéhez, így született a Life Is Hard, ám ezzel egy időben beindult a motor, és az utóbbi tizenkét évben mindössze három stúdióalbumot jegyző mester mindjárt további kilenc dalt is szerzett mellé.
A Together Through Life a Modern Times után más léptékű munkának hat. Nyilvánvalóan a Dylan munkásságát világszerte övező figyelemnek köszönhető, hogy ebből a bármiféle bombasztikusságtól mentes lemezből amerikai és angol listavezető lett, ám ez nem jelenti azt, hogy balkézről született anyag volna, afféle kitérő a pályán. Egyfelől Dylannél immár nincs is értelme az efféle distinkciónak, mert az utóbbi évtizedek folyamatos színpadi jelenléte a teljes életművet magába olvasztja és újraformálja. Másfelől ezen a lemezen nagyszerű dalok találhatók, noha nem abban a színes-szélesvásznú hangszerelésben, mint az előző albumon. A felvétel meghitt atmoszférája az ötvenes évek stúdióhangzását idézi, ami logikusan következik abból a már-már archeológiai munkából, melyet Dylan az amerikai zene kapcsán folytat. Feltűnő a gitár háttérbe szorulása: Dylan megszokott zenekarából ezúttal elhagyta mindkét gitárosát, helyettük Mike Campbell (Tom Petty and the Heartbreakers) játszik. A szokásos ritmusszekció (Tony Garnier - basszus, George Recile - dob), illetve az egyebek mellett steelgitáron, bendzsón, mandolinon játszó Donnie Herron mellett a valódi meglepetést David Hidalgo (Los Lobos) tangóharmonika-játéka jelenti.
További meglepetés, hogy Dylan a szövegeket - egy kivétellel - közösen írta Robert Hunterrel. Legutóbb 1976-ban tett ilyesmit, amikor a Desire szövegeinek nagy részét Jacques Levyvel együtt jegyezte. Hunter máskülönben régi motoros, a Grateful Deaddel dolgozott sokat (no meg Rilkével, két fordításkötet erejéig). Tíz szerelmes dal a közös munka eredménye - olyan dalok, ahol a szerelem mozdulata kapaszkodás is egyben az egyre fenyegetőbb, széthullóban levő világban. Egyszerre karcos és szomorú számok, melyek közül több is a Dylan-oeuvre legnagyobb teljesítményeihez méltó, például a This Dream Of You keringője, az albumot záró, szarkasztikus It's All Good, vagy éppen a nyitó dal, a Beyond Here Lies Nothin'. Ez utóbbi önmagában is megér egy misét: a szamba nem véletlenül lehet ismerős, Otis Rush All Your Love (I Miss Loving) című dalát gyúrja át kissé Dylan, amelyből anno a Black Magic Woman is kinőtte magát. Ugyanakkor a címbe emelt refrén ("Beyond here lies nothing" - "Longius hac nihil est") vendégszöveg Ovidius Keservek (Tristia) című művének angol fordításából; II. könyv, 195-196, Erdődy János magyarításában folytatva a mondatot: "Nincs ily messzi vidék: hideg, ellenséges ez itt, és / nincs, hol a tenger is így zord jéggé merevült."
Mindez egyáltalán nem idegen az album szellemétől. Zenei átvételek, a legkülönfélébb kulturális környezetből származó szövegfoszlányok, utalások kollázsa - mindezekből pedig egységes kép, egy vigasztalan, szomorú szépségű világ panorámája rajzolódik ki. Ennek a világnak a populáris kultúrában jelenleg Bob Dylan a legfontosabb konzervatív krónikása.
Sony/Columbia, 2009
