Van abban valami mintaszerű, ha valaki Manchesterben szocializálódik, a Hacienda klubban tölti kamaszkorát, és a középiskolai haverjaival kezd zenekarozni - a csillagok ilyen szerencsés együttállása mellett úgy tűnik, a jóisten se menti meg az embert (jelen esetben a basszusgitáros-énekes Jimi Goodwint) attól, hogy viszonylag hamar ismert és elismert előadó legyen.
Mert nyilván nem árulunk el újdonságot, ha az északangol iparvárost a brit zenei élet központjának nevezzük (London mellett); van egy erős lista, hogy kik is indultak innen (Bee Gees, Joy Division, The Smiths, Happy Mondays, Stone Roses, Oasis és a Chemical Brothers), de elég csak a Free Trade Hallban tartott emlékezetes Sex Pistols-koncertet említeni, amelyen bár kevesen vettek részt, mégis egy komplett zenei mozgalmat indított el. A most tárgyalt zenekar is természetesen a Hacienda klubból nőtte ki magát. Eredetileg Sub Sub néven elektronikus tánczenével indultak, ám a már említett basszusgitáros mellett a Williams ikrek (a gitáros Jez és a dobos Andy) hamar "igazi" hangszerekre cserélték a kütyüket. Első lemezük, a 2000-ben megjelent Lost Souls kiemelkedő bemutatkozás volt maradandó és azonnal ható slágerekkel (Catch The Sun, The Cedar Room és persze a Here It Comes, a zenekar leginkább emblematikus száma), s a folytatás is hasonlóan magas hőfokon lángolt: a Last Broadcast változatos munka volt nagy ívű, de nem pátoszos szerzeményekkel. A 2005 áprilisában megjelent Some Citiesen ellenben már kevésbé volt epikus a dalpark, a szerzemények viszont egységesebbek lettek, és perfekt slágerekből sem volt hiány (halld például a Walk In Fire-t, a Sky Starts Fallingot vagy a Black and White Townt).
Az új lemez felvételein egy cheshire-i farmon kezdtek el dolgozni a zenészek még 2006-ban, a végeredmény pedig egy reménytelen vágyakozással teli dalcsokor lett némiképp morózus, de szerethető hangulattal. Első hallásra persze szokatlan, hogy ezúttal sokkal több az elektronika, de idővel minden a helyére kerül. A címadó dal úgy indul, akár egy korai Bad Seeds-dal (s csak lassan csap át légies popba), a Jetstream a rockénekesekkel felvett Chemical Brothers-dalokat idézi, az effektezett gitárokkal indító Winter Hill pedig olyan, akár egy breakbeat előtti főhajtás. Jó értelemben vett monumentalitás is tetten érhető (10.03), az pedig főként a retrográd rockdalok (House Of Mirrors, The Greatest Denier) alatt élesedik ki, hogy Jimi Goodwin éppen olyan stílusban énekel, mint Noel Gallagher - még a hangfekvése is hasonlít az Oasis gitárosáéhoz. Szóval a Doves még a korábbiaknál is játékosabb lett, sőt "ártatlanabb", a Kingdom Of Rust meg egyszerűen színvonalas és minőségi popzene, ami egy ilyen szintű diszkográfiával és zenei múlttal rendelkező zenekarnál üdvözlendő, még akkor is, ha a végtermék talán túlságosan is egyenletesre polírozott.
Heavenly/EMI, 2009
