Zene

1818 szentestéjének napján komponálták és még aznap be is mutatták.

Itthon első ízben Julija Lezsnyeva zenekari kísérőjeként lepett meg, mikor az énekesnővel együtt dalra fakadt és megmutatta szép kontratenorját. Ebből a hangból egy erős megfázás miatt most csak egy ráadásra futotta, de előzőleg beszélgettünk barokkról, hegedűkről, díszítésekről és egy zenészpálya sokoldalúságáról.

Forradalminak és provokatívnak talán nem nevezném Baráth Emőke hárfakíséretes Winterreise-előadását, mert a #meetoo kampány és a gender szak betiltásának légkörében az ötlet tulajdonképpen kézenfekvő, benne van a levegőben.

Húsz éve már, hogy véget ért a britpopnak nevezett zenei korszak, és az akkori vezérzenekarok közül egy sem úszta meg feloszlás nélkül. Azóta többen is visszatértek – inkább rövidebb, mint hosszabb időre, ilyen volt például a Blur egyszeri, amúgy remek próbálkozása is – tartósan aktívnak azonban egyedül a Suede bizonyult.

Angliai karrierjét az Oasis menedzsere igazgatta, itthon a Žagarral lett híres. Nemrég szólókarrierbe fogott, és új lemezét az Abbey Roadon vette fel, ahol a Beatles is dolgozott.

Nincs benne sem bonviván, sem táncos-komikus, és huszárfakadást is hiába várnánk tőle, ám ettől még Voltaire nevezetes regényének zenés színpadi adaptációja pontosan az, aminek Leonard Bernstein 1956-ban szánta: operett. Méghozzá frivol humorú, könnyed és virtuózan megmunkált operett, több slágerszámmal és jó pár hálás szereppel. Ezt azért kellett ily sietve előrebocsátanunk, mert élénk a gyanú, hogy a művet bemutató múlt szombati fesztivál-előadás publikuma nem győződött meg minderről. Hiába a válogatottan tehetséges előadógárda és az előadást záró obligát nagy taps: a Candide Müpa-beli közönsége kevesebbet kapott a vártnál, és az est jelentős részében közelebb lehetett a rokonszenvező unalom, semmint a féktelen mulatság állapotához.